Őszintén szólva az utolsó napokra már egy kicsit kezdtem besokallni Nápolytól. Nem feltétlenül azért, mert unatkoztam vagy épp nem tetszett, csak már láttam szinte mindent, az összes látványosságot és templomot. Mindemelett már a pizzát se kívántam annyira és az összes helyi édességeket is kipróbáltam. Így, a legutolsó nápolyi napomon, elvonultam az egyetlen helyre, amit még nem néztem meg az eltervezettek közül.

A városban eltöltött napjaim közepette sokszor feltűnt, hogy nagyon kevés a zöldterület, már-már nagyítóval kell őket keresni. Természetesen a városban imitt-amott lehet találni kisebb-nagyobb közparkokat vagy épp paloták, villák udvarát. Ilyen például a Museo di Capodimonte és az azt körül ölelő hatalmas Real Bosco di Capodimonte park. Az egykori Bourbon-kori palota uralkodó nyári rezidenciája volt, jelenleg pedig a Nápoly legjelentősebb múzeuma és galériája található meg benne. A később említett parkba pedig nápolyiak százai jönnek ki gyerekestől, nagyszülőstől, egész családostól pihenni, sportolni vagy csak pusztán élvezni a napsütést és a friss levegőt. Ottjártamkor is több százan piknikeztek, nevetgéltek padokon vagy épp a fűben üldögélve, a gyerekek pedig önfeledten labdáztak és szaladgáltak. Körülbelül egy fél napot sikerült itt eltöltenem, úgy, hogy a múzeumba be se mentem.

Itt állítottam össze bejegyzéseim legtöbbjét, itt vontam le a tanulságot a városról és az eltöltött napjaimról. Közben meg nem csináltam mást, mint élveztem a napsütést, a zsivajt és a teraszon elfogyasztott eszpresszóm. Annak ellenére, hogy a park tele volt emberekkel, mindig sikerült találni egy csendes helyet, egy eldugott ösvényt a fák alatt. Aki nyugalomra vágyik és meg akar szabadulni a nápolyi nyüzsgéstől, erre ez a hely a legmegfelelőbb.

De jöjjön végezetül az amire már mindenki kíváncsi, a végleges véleményem a városról. Nápollyal még mindig úgy vagyok, hogy mindenképp a szélsőségek városa, viszont én valahogy mégis megtaláltam a középutat. Nem tudom határozottan állítani, hogy nem szerettem, de azt se tudom elmondani, hogy imádtam. Mivel vannak olyan aspektusok amik elvesznek vagy épp hozzáadnak az élményhez. Előző írásaimban szerintem megpróbáltam valahogy visszaadni az átélt élményeket. Mind a pozítiv és negatív aspektusokat kiemeltem, hogy egy tisztább, viszont nem feltétlenül objektív képet mutassak a városról. A Nápolyt látni és meghalni kifejezéssel pedig semmiképp sem értek egyet, mivel rengeteg városra ráaggathatjuk eme címkét. Viszont, amit biztosan állíthatok, hogy Nápolyt egyszer mindenképp látni kell, ha Olaszországban járunk vagy hosszabb időt töltünk el az országban. Egyszer, mielőtt még végleg hazatérek, megnézem magamnak a várost, ezúttal több hangsúlyt fektetve inkább a környékre. Hisz Nápolyon kívül is gyönyorű városokkal, helyekkel találkozhatunk, ilyen például Pompei vagy a festői környezetű Salernói öböl kis városkáival és szigeteivel.

Most pedig kalandjáratoma végállomásához ért, viszont már lélekben a következő útra készül és tervezi a pontos útvonalat. Tehát nem is kell olyan sokat várni még a járat újraindul és megkezdi újabb kalandjait.