Olyannyira nagy viták vannak a történészek között a gulyáskommunizmusnak nevezett időszakról, hogy még a kifejezés eredetét sem sikerült teljesen tisztázni. Legtöbben úgy értelmezik, hogy az akkori állapotok alatt az egyszerű állampolgár nyugalomban élhette életét (akár egy tányér gulyás felett is), ha nem bírálta a rendszert. Mások szerint átvitt értelemben a szocializmus és a kvázi-piaci modell keveredését jelképezte. Annyi biztos, hogy egy ellentmondásos, sok megválaszolatlan kérdést maga után hagyó időszakról van szó. 

Hivatalosan az 1962 és 1989 közötti rendszert lehet a gulyáskommunizmus alá sorolni. Az ‘56-os megtorlások után a vezetés számára nyilvánvalóvá vált, hogy még egy forradalom elkerülése érdekében gyökeres változásokat kell hozniuk. A társadalmi kompromisszumok meghozása néhány évvel később Kádár János vezetésével meg is történt, a szocialista berendezkedésű országban az életszínvonal lassan emelkedni kezdett.

A legjobban maga Rákosi és Kádár érzékeltette a forradalom leverése és a puha diktatúra utáni évek felfogásbeli különbségét. Előbbi szerint “Aki nincs velünk, az ellenünk van”, míg utóbbi finomhangolta a diktátor mondatát, és változtatott: “Aki nincs ellenünk, az velünk van.”

Félreérthetetlen, hogy amíg az 1949-től ‘56-ig tartó Rákosi-korszakban a csendben maradás kevésnek számított, addig Kádáréknak ez tökéletesen elég volt. Ahogy az egyszerű polgárokkal, úgy a bebetonozott politikai rezsimeket is megbuktatni képes értelmiséggel is meg kellett kötnie a maga alkuját a szocialista vezetésnek. Aczél György kultúrpolitikájának a “tiltás, tűrés, támogatás” elvével sikerült ezt elérnie. A kritizálás mellőzésével a korabeli alkotók, művészek sokkal nagyobb szabadságot kaptak nemcsak belföldön, de az országhatáron túl is.

A legvidámabb barakknak nevezett országban a szocialista struktúra felépítését látva érthetetlennek tűnt a nagy fellendülés. És az is volt. Aki tisztában volt az akkoriban zajló gazdasági folyamatokkal és annak fenntarthatatlanságával, sejthette, hogy a bedőlésnek pokoli következményei lesznek. Bár valóban növekedett a jövedelem és a turizmus, elindult a lakásépítkezés és az úgynevezett fridzsiderszocializmus, vagyis a háztartások modernizálása is. A rendszerváltáshoz közeledvén, 1987-ben az MKI készített egy felmérést a lakossági igényszintről, ami kifejezetten jól megmutatja a tömeg által felállított szükségleteket. A többség szerint luxust jelentett a külföldi utazás, az étterembe járás, a víkendház és az üdülőtelek, míg a nyaralás, a hűtőszekrény, az automata mosógép és a sztereó rádió már természetesnek számított.

A gazdasági struktúra visszatetsző hatását a ‘60-as évek közepétől már érzékelni lehetett. Reformra volt szükség.

Hogy mi történt pontosan? A válasz elég egyszerű: Magyarország eladósodott. Kádárék olyannyira féltek a nép haragjától, hogy a jólét megtartásának érdekében fokozatosan hiteleket vettek fel. Amikor a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa, a szocialista országok közös együttműködési szervezete sem tudott már elegendő pénzt adni az államnak, az MSZMP a nyugati országoktól kezdett hitelt kérni. 1984 és ‘88-között duplájára növekedett az államadósság. Persze ezt a jólétet sem szó szerint kell érteni, hiszen az MSZMP által hangoztatott hazugságok, miszerint csak az nem boldogul, aki nem akar dolgozni, az akkori megélhetési költségeket és kiadásokat látva csak egy egyszerű etetés volt a nép számára.

Ettől függetlenül tény, hogy a társadalom egy máig jelentős része gondolkodás nélkül visszatérne abba a rendszerbe. Kádár János és rezsimjének démonizálása, a nosztalgia iránti csillapíthatatlan vágy és a szociális biztonság érzete sok (leginkább) időskorú számára kecsegtető ajánlat lenne ezzel a hangos, gyakran érthetetlen, veszélyes világgal szemben. Ezt a néhány évvel ezelőtt készült népszerűségi felmérések is bizonyítják, ahol Kádár egész jó helyet foglal el olyan emberek mellett, mint Göncz Árpád, Antall József, Nagy Imre vagy Horn Gyula. 

Persze a nosztalgia napjainkbeli kialakulásához az is kellett, hogy a gulyáskommunizmus időszakában az akkori kor embere nem a nyugathoz hasonlította az életét/életszínvonalát, sokkal inkább a környező, szintén szocialista országok voltak a példák, ahol Magyarország tagadhatatlanul jól teljesített. Arról nem is beszélve, hogy a tehetségek és az újdonságok kibontakoztatásának hiányára még nem harapott úgy a társadalom, ahogy azt napjainkban vagy egy nyugati országban tette volna. Magyarán sokkal inkább azok hangoztatják a Kádár-rendszer pozitívumait, akik elfogadták az egyszerű munkáséletet és azt, hogy a “nagyban gondolkodás” itt nem fog érvényesülni, ettől függetlenül viszont az ‘56-os véres megtorlások és megannyi elfogadhatatlan tett után nincs érthető magyarázata a rezsim legitmációjának. Alighanem az idő múlásával sokunk számára hamarabb ugrik be Kádár állítólagos puritánsága, Balaton-imádata és a krumplilevesről szóló mondata, mint a vezetése alatt elszenvedett gazdasági és társadalmi lerobbanás.

1989. október 23-án Szűrös Mátyás kikiáltotta a Magyar Köztársaságot, majd két hónappal később szintén az MKI közvéleménykutatást készített, ahol a megkérdezettek első számú prioritása az életszínvonal, a szabadság, a függetlenség és a demokrácia volt. A szocializmusnál csak a kapitalizmust szerették volna kevesebben, ezzel pedig végérvényesen “tisztázódott”, melyik rendszert választja a nép.

Ott voltam, ahol lennem kellett, és azt tettem, amit tennem kellett. - Kádár János