Nem túlzás kijelenteni, hogy a mai világunk egyik fő mozgatórugója a közösségi média, meg úgy en bloc az internet, melyek hatásai, visszajelzései rengeteg ember életét befolyásolják és alakítják. Nehéz elhinni, hogy ebben a közösségi-média dominált világban egy olyan művész is tud érvényesülni, aki megveti ezeket a platformokat, ráadásul az utóbbi években már interjúkban és nyilatkozatokban sem kommunikál, az érzéseit, meglátásait kizárólag a dalain keresztül tudjuk megismerni.

Márpedig Frank Ocean egy ilyen figura, se facebook, se twitter, se egyéb népszerű fiókja nincs, a dalai szinte kizárólag fizetős platformokon érhetők el (pl. Spotify és iTunes), a médiától pedig az első stúdióalbumának megjelenése óta igyekszik távoltartani magát. Ocean azonban nem csak érvényesülni tud, de a tengerentúlon igazi kult-figurának számít, a tavaly megjelent második stúdióalbuma igazi elsöprő sikereket alkotott, a mai napon 30 éves zenész pedig egy időre biztosan beírta magát a zene történelemkönyvébe. Hogy ezt hogyan és honnan sikerült elérnie? Ezt próbáljuk megfejteni a mai cikkünkben.

Ocean, eredeti nevén Christopher Edwin Breaux 1987 október 28-án született a kifejezetten erős zenei hagyományokkal rendelkező New Orleansban. Gyerekkora nem alakult túl ideálisan, szintén zenész édesapját csak egyszer láthatta még hatéves korában, így a fiatal srácot az anyja és a nagyapja nevelte. Egyik fő zenei ihleteként egyébként is nagypapáját szokta emlegetni, a férfi ugyanis korábbi drogfüggőből lett függőket gyógyító tréner, ezekről a dolgokról pedig előszeretettel mesélt Oceannek is, aki zeneszámaiban többször foglalkozik a különböző függőségekkel.

A nehéz gyermekkorban nem feltétlenül az anyagiak jelentették Frank legnagyobb problémáját, hanem – ahogy azt több interjúban is lenyilatkozta – introvertált személyisége jelentette számára a fő akadályt ahhoz, hogy boldog legyen. Ezen nem segített az sem, hogy évekig olyan kis létszámú magániskolákba járt, ahol elkerülhetetlen volt a többiekkel való konfrontáció, saját bevallása szerint csak akkor könnyebbült meg, amikor egy népes állami iskolába kerülve végre „sikerült elvesznie”.

Mindössze 18 éves volt, amikor úgy tűnt, sínen van a régóta áhított zenei karrier, autómosásból, kutyasétáltatásból és kisebb alkalmi munkákból nehezen ugyan, de összeszedi a pénzt ahhoz, hogy egy stúdióban zenélhessen, sőt, az egyetemre is sikerül bekerülnie. Azonban a sors közbe szólt, a stúdiót, amelyben dolgozott és az egyetemet, amelyben tanult (meg ugye egész New Orleans-t is) elmosta a Katrina hurrikán, így Frank kényszerűségből Lafayette-be költözött, ahol a helyi egyetemen folytatta a tanulmányait.

Itt azonban nem maradt sokáig, hogy fejlődhessen és zenélhessen, Los Angelesbe költözött. Az előadói sikerek ugyanakkor itt is elkerülték, de kapott egy szövegírói munkát, amelynek köszönhetően egyre nagyobb sikereket ért el LA zenei szcénájában, szellemíróként dolgozott például Justin Bieber, John Legend vagy Beyoncé dalain, ezekre a munkákra később „szükséges rosszként” tekint vissza, amikkel kizárólag a megélhetésének biztosítása volt a célja.

Életének komoly fordulópontja végül a 2009-es év lett, amikor mindössze 22 évesen hozzácsapódott az Odd Future nevű formációhoz, ami akkortájt a helyi hip-hop egyik fontos kollektívájának számított, itt találkozott későbbi alkotótársaival is, mint például Tyler, The Creator-rel. 2009-ben (talán az Odd Future-nek is köszönhetően) írja alá első komoly lemezszerződését, amelynek köszönhetően azóta is a Def Jam Recordshoz kötődik.

A többi igazából történelem. 2011-ben sikerül először igazán nagyot robbantania, ekkor jelenik meg a Nostalgia, Ultra című mixtape-je („válogatáskazettája”), amely jellegéből adódóan kereskedelmi forgalomba nem volt hozható. Ocean azonban cseppet sem kesergett ezen, sőt, a Nostalgiával pont az volt a célja, hogy ódát írjon a szerzői zenéléshez, ez pedig maradéktalanul sikerült is neki. Az albumon számos olyan dal található, amely már ekkor is mutatta a mindössze 24 éves alkotó kifejezetten erős sztorimesélő vénáját. Ocean már ekkor sem riadt vissza attól, ami azóta egyik legjelentősebb védjegyévé vált, azaz történetein keresztül boncolgatta a társadalmi lélektant és eközben a saját életéből merített sztorikkal kezdte megfesteni azt az érzékeny portrét, ami később a Channel Orange kapcsán teljesedett ki.

A Nostalgia, Ultra ugyanakkor nem csak „válogatás” jellege miatt olyan egyedi darab, hanem azért is, mert Ocean ezt (és későbbi műveit is) egységes egészként fogta fel, és bár a dalok önállóan is megállják a helyüket, ezeket egymás mögé helyezve egy egészen érdekes társadalmi látleletet kapunk a zenész tolmácsolásában. Ocean a kellő hatás érdekében például elővette a tengerentúli rockzene egyik legkedveltebb számát, a Hotel Californiát, amelynek alapjára új szöveget írva úgy kritizálja az amerikai álom képmutatását, hogy közben egy fiatal pár sztorijának elmesélését is véghez tudja vinni. Az album két legnagyobb klasszikusa ugyanakkor a Swim Good és a Novacane lett. Előbbi egy öngyilkos fantazmagóriába csomagolt megváltástörténet, melyben Frank arról mesél, hogy hogyan kell a fiatalkori traumáit feldolgozva, azokon túllépve újra teljes életet élnie, hogyan lesz belőle Breauxból Ocean, azaz miként tud a gyermekkori sebeit feldolgozva saját útra lépni és zenésszé válni.

A Novacane ezt kiegészítve egy kicsit szatirikus fennhanggal néz Frank érzelmei mögé, kinyilatkoztatja önmagáról, hogy rendkívüli fájdalmat érez amiatt, mert nem sikerül azok iránt érzéseket táplálnia, akik őt szeretnék. Ocean ebben a számban egy olyan lány történetével is foglalkozik, aki fogorvosi tanulmányait pornófilmek forgatásával finanszírozza, ezen felül – saját bevallása szerint – a szám első részében a zeneiparban elharapódzó utómunkákat is kritizálja. Az album többi számából és az annak idején adott interjúkból is egyértelmű, hogy a Nostalgia, Ultra elsősorban önéletrajzi ihletésű, a There Will Be Tearsben Ocean a gyerekkorával foglalkozik, míg a Lovecrimesban és a Natura Feelsben a Novacaneben megpendítettek után ismét a szexualitással foglalkozik, előbbi darabban ugyanakkor a szerelmi csalódás és a megcsalás jelenti az igazi középpontot.

A legnagyobb hullámokat mégsem ezek a számok keltették, hanem a We All Try című feldolgozás, amelyben Frank Ocean többek között a nők jogait és a melegházasságot is támogatja, ezek főleg az Odd Future előéletének fényében tűnnek merész kinyilatkoztatásnak, a kollektíva, ahogyan egyébként úgy általában a hip-hop közeg is, előszeretettel pengetett meg szexista és homofób húrokat is, nem csoda, hogy Ocean ezzel a kiállással felkavarta a hip hop állóvizét.

Ekkor még senki nem gondolta azt, hogy ez csupán valaminek a kezdete. Ocean a 2012-ben elkészített Channel Orange című albumjának megjelenése előtt egy Tumblr bejegyzésben nyilatkozott arról, hogy 19 éves korában érzett először szerelmet egy ember iránt, aki ráadásul férfi volt. Ezen kinyilatkoztatás ellenére Ocean kerüli azt, hogy nemi identitásáról beszélni kelljen, nem szeretne sem homoszexuális, se heteroszexuális bálvány lenni, saját bevallása szerint szimplán csak zenész akar lenni, aki alkotásain keresztül, apránként építi meg a saját életrajzát. Hogy ennek ellenére miért döntött mégis az érzelmeinek felvállalása mellett? Az interjúiból kihámozható, hogy nem bírta már azt az érzelmi nyomást elviselni, amely emiatt dúlt benne, a zenéit pedig ezen terápiának szenteli alá.

A Channel Orange ezen ledobott bomba után is kifejezett diadalt jelentett Ocean számára, az albumon szereplő balladák ugyanakkor kétségkívül más színezetet kaptak. Az album megjelenésének apropóján Frank rengeteg interjút adott, amelyekben kifejtette azóta legendássá vált ars poeticáját is: önmagára alkotóként gondol és leginkább a filmrendezők munkájához akarja hasonlítani saját alkotói folyamatát, „The work is the work, the work is not me” – mondja. Számaiban gyakran hivatkozik filmesekre (kedvenc figurája Kubrick), a nevét is az eredeti Ocean’s 11 filmből kölcsönözte.

Az album, ha lehet, még erősebben összefonódó számokból áll, a dalok közötti átvezetők segítenek abban, hogy az Orange egy egységes képet kialakító darab legyen, amelynek – ahogy Oceannek is – a legfontosabb eleme a storytelling, amely ugyanúgy társadalmi és egyéni problémákról, érzésekről és életszituációkról mesél, ahogy a Nostalgia, Ultra dalai, ugyanakkor annál jóval kiforrottabb és tudatosabb képet mutat. Az album fő mozgatórugóit viszont még mindig azok az érzelmi csalódások adják, amelyeket az előző mixtape is boncolgatott, Ocean még a boldogságról is úgy mesél, hogy közben a sorok mögött végig ott zakatol ezen érzés elmúlásának melankóliája. Frank egyébként is kifejezetten épít valaminek az elmúlásának, elvesztésének a megfogalmazásán, vélhetően számtalan érzelmi csalódása inspirálta a látszólagos pesszimizmusát, ugyanakkor az alkotó nézetei szerint sokkal inkább örülnünk kell ezek megtörténésének, nem pedig keseregnünk ezek elmúlásán, bár ez szerinte is kifejezetten kemény dió és sarkalatos pont egy ember életében.

Az Orange egyik legkedveltebb és legkiemeltebb száma egyébként pont a kezdődarab, a Thinking Bout You című ballada, amely a minden ember életében megjelenő szerelmi bizonytalanságot boncolgatja, Ocean vallomása ugyanakkor rámutat arra is, hogy az általunk mások irányába táplált érzelmek ugyan idővel elmúlnak majd, de nyomuk kitörölhetetlen marad.

A zenész ezt a negédes hangsúlyt üti meg az album talán legnagyobb slágerében, a közel 10 perces Pyramids című opuszban is, amelyben céljai elérésének érdekében évszázadokat ugrik ahhoz, hogy az érzelmekről beszéljen. A dal első fele az ókori Egyiptomban játszódik, Kleopátra és Marcus Antonius kapcsolatát mutatja meg, majd egy merész „idősík-ugrásnak” köszönhetően hamar a napjainkban találjuk magunkat. Ocean ezt az eszközt veszi elő ahhoz, hogy egy eléggé hétköznapinak tűnő szituációról meséljen, az ókori eseményeket párhuzamosan állítva mesél egy párról, ahol a férfi munkanélkülisége miatt a nőnek egy sztriptízbárban kell táncosként dolgoznia.

A dal – amely az album talán legfontosabb és legelismertebb darabja – ugyanakkor nem feltétlenül párkapcsolati drámát mutat meg, sokkal inkább a férfi és a női szerepeket boncolgatja, az ókori Kleopátra erős személyiségének előhozatala a mai viszonyok megítélése miatt igazán fontos. Ocean a dal második részében elsősorban a nők tárgyiasítását mutatja meg, ugyanakkor a Pyramids végére újra a gyakran feldolgozott szerelmi csalódás alkotja meg a dal igazi jelentését. (A szám végén egyébként John Mayer gitárszólója hallható).

Ocean ezen a 10 perces opuszon felül, ami egyébként az album középpontját alkotja, rengeteg olyan témával foglalkozik, ami a mai társadalmunk égető problémáját alkotja. A Super Rich Kids című számban például a pénzközpontú kapcsolatokról beszél, majd ugyanennek következményeivel foglalkozik a Lost című (személyes kedvencem) dalban, amelyben egy drogdíler csillogó élete mögött mutatja meg az elképesztő ürességet. Ezen felül a Monks és a Bad Religion című számokban a vallási ellentétek jelentik a középpontot, a Pilot Jonesé és a Crack Rock pedig a drogfüggőségről beszél, nyilatkozatai szerint ezt a két számot leginkább a bevezetőben említett nagypapája ihlette. A Channel Orange 2012-ben szinte minden vezető médiumnál az év albumja lett, Ocean pedig 6 Grammy jelöléséből végül kettőt (legjobb férfi pop vokál album és legjobb rap-közreműködő) is díjra váltott.

Frank Ocean a Channel Orange kapcsán lett tehát igazán kultuszfigura, azonban ahhoz, hogy igazán misztikus köd lengje körül, kellett az is, hogy az album megjelenése után gyakorlatilag 4 évig ne adjon életjelet magáról. Az eddigre már Jay-Z, Beyoncé és Kanye West „holdudvarába” tartozó művész stúdióalbumát gyakorlatilag messiásvárás övezte, azonban az csak nem akart megjelenni, annak ellenére sem, hogy minden évben biztosra mondták annak kiadását.

A nagy eseményre végül tavaly augusztus 20-án került sor, négy év körömrágós rajongói várakozás után tehát végre újabb szeletet kaphattunk Ocean elméjéből. A Blonde címre keresztelt anyag ugyanakkor igazi meglepetéseket tartogatott. Ilyen volt például, hogy nem is egy, hanem két albumról beszélhetünk, a Blonde-hoz ugyanis Ocean készített egy 45 perces vizuális albumot is, amelyet Endless címre keresztelt, valamint elvetette a sokáig biztosnak hitt Boys Don’t Cry címet is, ami végül annak a magazinnak a neve lett, amelyet a számokkal együtt jelentettek meg.

A Blonde azonban nem feltétlenül az eddig használt klasszikus Ocean-vonásokat vette elő, sokkal inkább épít a pszichedelikus hangzásokra, viszont a formai változások ellenére a mondanivaló és a témák ugyanazok maradtak. A gyakori autotune és az eltorzított hangzörejek sem tudják elfedni a dalok mögötti érzelmeket, bár valószínűleg nem is akarják, ezek a formai újítások sokkal inkább a kísérletezésnek szólnak Ocean részéről, mint hogy olyan műfajújító elemekként szolgáljanak, mint ahogyan azt a Channel Orange kapcsán már láthattuk.

Ocean témái a száműzetésében sem változtak, mindjárt a kezdő dalban ismét a szerelmi csalódást veszi elől, az Ivy-t tekinthetjük a Thinking Bout You folytatásának, vagyis sokkal inkább annak parafrázisának, Frank a dalban egy szerelmi vallomás váratlanságáról mesél, a szám végére pedig eljut arra a pontra, hogy bevállalja addig titkolt érzéseit, ugyanakkor a dal konklúziójaként ez a bevallás már későinek bizonyul.

Ezen felül ismét kritizálásra kerül a hedonizmus is, a Nikes c. számban például ennek árnyoldalairól és képmutatásáról mesél Ocean, hasonló konzekvenciára jutva a témával kapcsolatban, mint ahogyan azt négy éve a Lostban már megénekelte egyszer, viszont ugyanezen sorok között kiáll a rendőri brutalitás ellen, továbbá megemlíti például Pimp C nevét is, aki drogtúladagolásban halt meg. A drogok egyébként is az album egyik kardinális témáját jelentik, Ocean az előző albumaihoz hasonlóan itt is nagy hangsúllyal használja a témát, azonban ezeket is az érzelmek oldaláról, azok elmúlását és elpazarlását előtérbe helyezve vizsgálja. A Blonde leginkább jellemző vonása azonban az, hogy a változott külső ellenére a belső ugyanolyan Ocean-i, mint az eddigiek: hétköznapi, érzelemgazdag és rendkívül szomorú.

Frank Ocean tehát az amerikai popzene egyik legfontosabb alakjává vált, történetmesélésén keresztül megmutatta, hogy a hétköznapi emberi problémákról zenélni csak akkor kifizetődő, ha valóban szívből teszi azt az ember. Frank márpedig így cselekszik, belső feszültségét a dalain keresztül próbálja orvosolni, a külvilágtól való elzártság pedig leginkább ennek köszönhető: Ocean bár számaiban bátran mesél érzelmeiről, ettől függetlenül ugyanaz az introvertált, félénk és sebzett figura maradt, aki anno a kislétszámú magániskolában feszélyezve érezte magát a kiemelt figyelem miatt, nyilatkozatai alapján nem szeretne mást tenni, mint történeteket mesélni el a zenéivel, olyan sztorikat, amelyek bárkivel megtörténhetnek. Mindenesetre becsüljük meg, hogy hallgathatjuk ezt a mindössze 30 éves alkotót, mert a Prince és Stevie Wonder által ihletett zenész lehet, hogy sosem ad már ki újabb albumot, bár őt ismerve az sem lenne meglepő, ha jövőre újabb anyaggal érkezne. Én mindenesetre várom a folytatást.