Énünk erdejében címmel szeretnék indítani egy bejegyzés-sorozatot az életünket befolyásoló, érintő „én-témákról”, azokról, amelyek fontos szerepet játszanak a mindennapjainkban, összességében és végső soron a világunk megtapasztalásában: abban, hogy mit, és miként élünk meg. Szeretném előrebocsátani, hogy ezek az írások nem pszichológiai szakirodalmak feldolgozásai. Merengéseim, az életben szerzett tapasztalataim és nézőpontom összességéből eredő gondolatokról van szó. Első alkalommal az „igazam van, a nekem van igazam, mi az igazság” témakörről szeretnék írni.

Tapasztaljuk nap, mint nap, hogy számtalan konfliktusunk (akár romboló, akár építő lesz annak kimenetele) alapja annak keresése, vagy bizonygatása, hogy kinek van igaza egy adott helyzetben.

A legtöbb vita abból indul ki, hogy én is gondolom valahogy és a vitapartnerem is gondolja valahogy, de a két elképzelés nem egyezik meg. A vitákból nagyon sokat lehet tanulni és nagyon hasznosak is lehetnek, addig, amíg nem zárul be a kör a vita során, azaz amíg nem jutunk el arra a pontra, hogy már nem halljuk egymás mondanivalóját, hanem csak a saját igazságunkat szeretnénk bizonyítékokkal alátámasztani, rosszabb esetben bekiabálni, végül pedig csak lenyomni a másik torkán.

De vajon honnan ered ez a mélyről jövő, ősi vágy, hogy nekem legyen igazam? Most lehet, hogy csalódást fogok okozni, hiszen ha felteszek egy ilyen kérdést, akkor illendő lenne előrukkolnom a válasszal, vagy legalábbis valamivel, ami közelebb visz minket a kérdés megválaszolásához. De megmondom őszintén, hogy ezt nem tudom. Sem a pszichológiai, filozófiai, mentálhigiénés vagy akár spirituális irodalomban nem olvastam még olyat, ami engem ennek a válasznak a keresése során valóban közelebb vitt volna a megoldáshoz.

Szerintem minden egyes emberi lény, eltérő személyiséggel rendelkezik. Vannak hasonló viselkedések, hasonló beállítódások, vannak összességében nagyon hasonlóan gondolkodó emberek, de ha alaposan megfigyeljük a világot, látjuk, hogy nem létezik két egyforma személyiség. Az univerzum végtelen változatossága ebben is megmutatja csodálatosan összetett mivoltát.

A szerzett tapasztalatom az, hogy annak vágya, hogy „nekem legyen igazam”, messzemenően nem azonos intenzitású az emberekben, hanem személyiségfüggő - elsősorban. Ennek a vágynak az erőssége függ az alapvető habitustól. Másodsorban viszont tanulható is ennek az igénynek a szelídítése, lecsendesítése önmagunkban. Természetesen a folyamat első lépése ebben az esetben is, mint az élet oly sok területén, az önismeret minél mélyebb elsajátítása. Aztán ehhez remekül lehet társítani mindenféle technikát, vallást, ideológiát, vagy módszert, ami mentén tudunk csillapítani ezen a vágyunkon. Hadd mondjak egy nagyon összetett és látványos példát: ha valaki elkezd zen buddhizmust gyakorolni. És most hadd mondjak egy nagyon életszerű és ösztönös példát is: amikor valaki anya/apa lesz és szembesül azzal, hogy a síró csecsemőjével szemben már nem fog működni az, hogy elmondja, neki van igaza, és nem kell síni. Ez is egyike azon élethelyzeteknek, amely könnyen szembesít minket azzal, hogy meg kell hallanunk/hallgatnunk/értenünk a másikat. Az ő igényeit. Az ő igazságát.

Sose feledjük, hogy a másik igazsága az ő számára ugyanúgy fontos, mint a mienk a mi számunkra.

A viták kezelésében a meggyőzés, érvelés, nyugalom, önuralom, asszertív kommunikáció kulcsszavak szoktak jó tanácsként, kezelési javaslatként megjelenni. Ezek, mint technikák, valóban igen jó és működőképes módszerek. Ráadásul jól és a másik iránti tisztelettel használva ezeket, valóban elvezethetnek minket egy nyertes-nyertes helyzethez.

Én azonban ennél mélyebb kezelési technikákat is szívesen megengedek magamnak, olyan helyzetekben, amikor kellően bizalmi és pozitív érzelmi kapcsolat fűz a vitapartneremhez. Ebben azért közrejátszik az is, hogy jómagam viszonylag türelmes és higgadtabb vérmérsékletű vagyok, így a helyzetem egyszerűbb, mert kevésbé sürgető érzés a vita lezárása. Számomra a legfőbb ilyen technika, amikor a lehető leghamarabb áthelyezem a fókuszt a vita témájáról arra a kérdésre, hogy miért ennyire fontos ez a vitapartnernek. Ilyenkor csak kérdéseket szoktam feltenni, olyanokat, amin keresztül megérthetem, hogy számára mit jelent az ő igaza és az miért olyan fontos neki.

Többször tapasztaltam, hogy amikor nekem „leesik a tantusz” és én megértem őt, akkor utána nagyon gyorsan tudom hozzákapcsolni az én elképzelésemhez a dolgot és hamar megértjük egymást. Ez azonban teljes nyitottságot és figyelmet követel mindkét fél részéről és mindkét félnek el kell zárkóznia attól, hogy a másikat játszmába akarja vinni. Ráadásul rengeteget számítanak ilyenkor a nyelvi finomságok is: kérdéseinket úgy kell megfogalmaznunk, hogy semmilyen előítéletet és determinizmust ne sugalljanak.

Aztán vannak olyan helyzetek is, amikor látjuk, hogy az adott érzelmi állapotban nem tudjuk a vitát gyümölcsözően lezárni. Ilyen esetekben előfordul, hogy azt kérem, hogy tegyük félre a kérdést. Nekem ez fontos, meg akarom érteni és meg akarom beszélni, de most nem megy, mert elvesztettem a fonalat. Néha ez is beválik. Sokszor másnapra már képes vagyok sokkal összetettebben látni és kezelni a dolgokat.

Az élettapasztalatom alapján összességében a következőkre jutottam:

Mindig, mindenkinek igaza van a saját mércéje, a saját tapasztalatai és saját belső világa szerint. Nem azért mert nála van az egyedüli objektív igazság, hanem azért mert nem létezik objektív igazság. Mindenkinek, minden téma kapcsán a saját szubjektív igazsága létezik és ezek mindenki számára helyénvalók. A kérdés tehát nem az lesz, hogy melyikünké az igazi igazság, hanem az, hogy a szubjektív igazságainkat össze tudjuk e kapcsolni egymás megértése oltárán és tudunk-e abból egy közösen elfogadható helyzetet/álláspontot/igazságot stb. teremteni magunknak.