Első kisbabám nemrégiben jött a világra. Nagyon érdekes dolgokat tapasztaltam meg és azt gondoltam, helye van ebben a sorozatban. Hasznos lehet azoknak, akik még babavállalás előtt vannak, kíváncsi lennék mi a véleményük azoknak, akiknek már vannak gyermekük. Illetve ha férfi olvassa – talán segít, hogy kicsit a női, anyai fejbe lásson.
A várandósság számomra egy csodálatos utazás volt. Nem szenvedtem semmilyen kellemetlen testi tünettől. Voltak ugyan nálam is egészségügyi komplikációk, de ezek kezelését, meg a sok orvosi kontrollt úgy igyekeztem felfogni, mint a lehető legjobb dologhoz vezető utat. Mindent egybe véve nagyon szerettem várandós lenni és sokszor találtam mulattatónak a helyzeteket, amibe az ember ebben az állapotban óhatatlanul belecsöppen. A szülés pedig alapvetően egy jó élmény volt számomra. Tudom, hogy sajnos csak a nők kisebb része részeltetik ebben a szerencsében.
Természetesen maga a szülés egy fizikailag nehéz és megterhelő folyamat, mint ahogyan a szülés előtt a megváltozott testi adottságok kezelése, az esetleges egészségügyi komplikációk megélése is az. Aztán a szülést követően a szoptatás beindítása, a kialvatlanság okozta megterhelés és így tovább mind nagyon kemény megpróbáltatás lehet a szülő, szülők számára. Ezek azonban az élet természetes velejárói, meg aztán el is múlnak idővel és én nem is erről szeretnék ma írni. Hanem egy olyan témáról, amiről azt veszem észre, hogy bizony igencsak tabunak számít. Még az anyák körében is!
Amikor a babám a pocakomban volt, akkor minden rezdülését tudtam és éreztem. Éreztem mikor nyugtalan, éreztem mikor érzi jól magát, volt elképzelésem arról, hogy mikor alszik, mikor van ébren, mert egy-ben voltunk. A születést követően a baba hirtelen szeparált lesz és tudjuk, hogy ettől (is) sokat sírnak. Igen ám, de nem csak ők lesznek elkülönültek az anyáktól, hanem az anyukák is tőlük. Az első egy hónapban mindent újra kellett tanulnom arról, hogy a babám vajon mit érezhet, vajon mitől sírhat, vajon mikor és mit szeretne. Ez volt az igazi megpróbáltatás. Szerintem a nők többsége már a terhessége alatt anyává válik, viszont nagyon nehéz ezt a szerepet törés nélkül folytatni a szülés után. Olyan volt, mintha lenne köztem és a babám között egy fal és azon át nem érem el őt és ő sem ér el engem teljesen.
Annyira népszerű kifejezés a szülés utáni depresszió, de azt hiszem ezt a bélyeget nagyon könnyű rásütni mindenre, ami egy anyával történik. Pedig a depresszió az egy teljesen más dolog. Ebben a cikkben nem is szeretném feszegetni. Biztos vagyok benne, hogy nagyon sok anya van, aki nem szenved szülés utáni depresszióban, egyszerűen csak senki nem beszélt nekik, nekünk arról, hogy mi történik a szülés után. A néha ok nélküli könnyeinket és a nagyon is valós (de szerencsére többnyire minden alapot nélkülöző) aggodalmainkat a gyermekünkért könnyen felcímkézik depressziónak, ami a szüléssel jár. Pedig ez nem az. A könnyek természetesek, hormonális és érzelmi átrendeződési okai vannak, pár hét után elmúlnak. A gyermekünkért való szüntelen aggódás azonban nagyban fakad abból a kétségbeesésből, hogy elszeparálódtunk fizikailag és többé nem tudjuk, nem érezzük, hogy mikor mi a baj, mi az igénye, mi a vágya, mitől érzi magányosnak magát és így tovább.
A szülést követő 4-6 hét olyan tabutéma, amiről senki sem beszél. Óriási energiákat fektetnek abba mind az egészségügyben, mind az alternatív egészségmegőrző irányzatokban, hogy szépen vigyük végig a terhességet, mindenki fel akar készíteni a szülésre… De minek? A születés csodája végbemegy és ösztönösen fog végbemenni. Vagy komplikációkkal. Valamennyire biztosan fel lehet rá készülni, de azért szerintem nem igazán, hisz ez jobbára nem olyasmi, amit irányítani tudunk.
Viszont arról nagyon is beszélni kellene a leendő anyáknak, hogy mi fog velük történni a szülést követő első 4-6 hétben. De sajnos az anyák egymás között sem beszélnek erről. Miért? Nekem úgy tűnik, hogy Magyarországon annyira erős elvárás a „szuper anya” skatulya, hogy egyszerűen sokan el sem merik mondani, hogy min mennek keresztül, nehogy rossz anyának tartsák őket. Nos, vállalom, lehet, hogy rossz anya vagyok. De nekem nehéz volt az első pár hét. Úgy éreztem el vagyunk szakítva egymástól a babámmal és ez megviselt. Megviselt, hogy nem tudom miért sír és türelmetlenné tett a dolog. Néha igen, ingerültté is. Sőt. Eszembe jutott nem egyszer, hogy hogy lesz ezután? Hiszen mindig itt lesz velem. És az hogyan lesz?
Tegnap két barátnőmmel beszélgettünk erről a témáról, igazán őszintén. Teljesen egyetértettünk abban, hogy igen, ez a legkomolyabb kihívás és szörnyen nehéz az első baba utáni első pár hét. Sokkal nehezebb, mint kihordani, vagy megszülni a babát. Ezért én mindenkinek javaslom, aki a soraimat olvassa és még a gyermekvállalás előtt áll, hogy erre próbáljon felkészülni. Nyaggassa a környezetében levő anyákat, hogy mondják el őszintén, hogy milyen volt az első pár hét. Illetve nem szabadna foglalkozni azzal, hogy mit diktál a jó anya című társadalmi szerep. A lényeg a megélés, és az a felkészülés, amivel könnyebbé tehető a gyermekágy. Mert az anyák többnyire nem depressziósak – csak senki nem mondja el nekik, hogy ezen, mindenki átmegy. Mert szabad anyává válni, annak minden nehézségével, mert szabad könnyezni és szabad bánatosnak lenni. Mert ez természetes. Mert a babád szíve eddig a Te szíved alatt dobogott, most pedig határok vannak köztetek és ezt meg kell tanulnotok kezelni. Engedjük meg magunknak, hogy ne skatulyázzanak be minket és legfőképpen saját magunkat ne illessük rossz anya jelzővel. Ne vádoljuk magunkat azért, mert eszünkbe jutott, hogy is lesz ezután. Hiszen ez természetes.
Mire a babánk körülbelül 6 hetes lesz, addigra mindenbe belejövünk, mi is és a babák is, és elkezdődik az igazi felszabadult boldogság. Eddigre már tudjuk miért sir, mikor van szüksége ölelésre, mikor a hangunkra, mikor az anyukájára, mikor az apukájára és így tovább. És eddigre már az arcán is látjuk, hogy boldog, mert nevet, kacag ránk.
És hát… szülőnek lenni a világmindenség egyik legcsodálatosabb dolga…
