Február első hétben volt szerencsém betekintést nyerni, egy bloggereknek/influencereknek szóló turisztikai körút szinfalai mögé. Mondjunk én is résztveő voltam, amit meg ott láttam egy kicsit elgondolkodtatott és egyszerre nevetetett meg és szomorított el. Saját két szememmel láttam, hogy egyesek (még nagymamakorú hölgyek is) mennyire túlzásba viszik a social mediat, talán még akkor is ha számukra ez egy jövedelem forrás. Hihetetlen, hogy szinte mindent ezen keresztül látnak, a likeok és rekaciók száma szerint élnek és mérik az interakciókat és az elismerést.
Régebben még én is kacsingattam a sikeres blogger elképzeléssel, hogy majd egyszer megélek ebből, viszont a látottak után köszönöm szépen nem kérek belőle. Soha nem is figyeltem az instagramra felpakolt képeim hashtagjeire, de még az se szeretem ha beskatulyáznak, mint travelblogger, mert sokat utazom. Közbe meg azért kalandozom összevissza, mert szeretem és megtehetem, a blogomat meg nem a kalandok miatt írom, hanem első sorban magamnak, mert kikapcsol és később pedig jó felidézni az emlékeket. Ha meg feltétlenül választanom kellene, akkor inkább lennék egy digital nomad és dolgoznék, mint freelancer az átalakított furgonomból és járnám a magam útjait. Szívesebben lennék az utóbbi, mint egy követőkért ácsorgó, meghívók által és szponzorizációval elhalmozott, hatszázszor megszerekesztett instagram képen szereplő és pózóló influencer. Nem kérek a tökéletesen megjátszott életből és a fizetett blogbejegyzésekből (fake news), ahol annak ellenére, hogy az öt napból három napon keresztül nem volt meleg víz a szobájában, mégis egy egekbe magasztoló értékelőt ír. Tudatában vagyok annak, hogy nekik ez munka és ki kell elégíteni a követők igényeit, akik meg vannak szokva, hogy naponta szolgáltatják nekik a tartalmat. Ha viszont nem teszik, akkor a közönség elpártol tőle, valahol egy ördögi kör ez, ahova ha bekerül az ember nehéz kijutni.
Mit ér az egész utazás, ha elvész az élmény és addig még szétposztoljuk az interneteket elrohan előttünk/mellettünk a kaland, az út valója? Értelmetlen valahova úgy elutazni, ha csak a képeken és az insta és facebook storykon keresztül éljük át az egészet. Tisztában vagyok vele, hogy meg kell mutatni a követőknek, esetleg az otthon epekedőknek/irígykedőknek, hogy „na, ide figyelj pórnép, így mulatok én!” Közben pedig elfeledkezünk arról, hogy a beállított képek mögött és a videók mögött semmi más nincs és lehet az út se jelentett többet, mint pár beállított művészieskedő kép. Elvész az információ és élmény, a szétphotoshoppolt képek pedig nem adják vissza az igazi érzéseket és az útak során hallott történeteket. De mit ér egy tányér ínyencség is, ha kihűlés határáig fotózzák? S addig nem is lehet elkezdeni enni, míg az összes tányér az ételekkel nincs megörkítve. Végül pedig tovább adva a következő „kollégának” meg se kóstolják, viszont ennek ellenére, sokszor csak kinézet alapján, feljogosultnak érzik magukat a kritizálásra, csak mert ők foodbloggerek.
Összeségében, néha jó ilyen körutakra ellátogatni és résztvenni rajtuk, mivel sok információval gazdagodhat az ember, főleg ha vevő rá és esetleg a jövőjét is hasonló közegben képzeli el. Ráadásul kapcsolatépítésnek és információcserének is tökéletesen megfelel egy-egy ilyen esemény. Mindenképp érdekes megfigyelni az influencerek és bloggerek sokszor nehéz életét, ráadásul egy tökéletes alkalom arra, hogy betekintést nyerjünk a színfalak mögé. Bár, szerény véleményem szerint, egyaltalán nem kell őket sajnálni, ha van is miért akkor az csak social media iránt kialakult függőségük miatt lehet.
Végül, hogy valamilyen tanulságot is levonjak, itt, ezen a cikken látszik csak igazán, hogy én még miért nem vagyok és talán miért nem leszek soha „híres” influencer/blogger. Talán mert én magamnak írom a blogot és az élményeknek élek. A képeket is elsősorban magamnak és nem az instagramnak és a facebooknak készítem, hogy minnél több like jöjjön rá.
(További képekért, meg lehet tekinteni a blogomon (Szakállas történetek) az alábbi galériát, ITT)
A FOODYNY is szívesen oszt meg tőlünk tartalmat!
