Hedonista Hobbiblog

Útinapló: Villámlátogatás Székelyföldön

2017. június 15. - Werewolfrulez

Az alábbi vendégírást Werewolfrulez, a Smoking Barrels Blog horrorfelelőse követte el

Pünkösd alkalmából egy kisebb társasággal elautóztunk Erdélybe, hogy megcsodáljunk néhány helyi látnivalót, és megismerkedjünk a székely góbésággal. Három napunk volt a projekt megvalósítására, mely időtartamot igyekeztünk minél jobban ki is használni – sajnálatos módon azonban némiképpen megkésve értünk oda több eseményre is, és emiatt csak magunkat tudjuk hibáztatni. Meg persze a forgalmat.

Első nap: Tordai-hasadék, Tordai Sóbánya, Csíkszentsimon

Nem indultunk el hajnalok hajnalán, „csak” a kényelmes reggel hat órás időpontban röffentette be a sofőr az éppen két hete újított Fordját. A határon semmi probléma nem volt (már ha a más időzónába való átlépésből fakadó egy óra veszteséget nem számoljuk), a derék határőrök csak egy pillantást vetettek a személyinkre, és már mehettünk is Nagyváradra. A Királyhágón szintén hamar átkeltünk, és nekünk, alföldi gyerekeknek bizony ámulatba ejtőek voltak a hegyek, pedig hol voltak még az igazi hegycsúcsok! Az autópálya felgyorsulása után picit visszább kellett vennünk a lendületből, és át kellett néznünk a térképeinket és GPS-einket, hogy ráakadjunk a Tordai-hasadékhoz vezető útra. A hasadékot egy jókora dombról tudtuk lefotózni, melyen rugalmas árképzésű magyar szuveníros, egy félkész betonplacc, és helyre kis üvegtigrises büfé volt megtalálható – mindez wc nélkül, szóval a természet lágy ölén kellett elintéznünk a folyó ügyeinket. A bokrokban szuszogó kóbor kutyák vizslató tekintete különös bájt kölcsönzött ennek a műveletnek…

tordai.jpg

A kötelező szuvenírok beszerzése és némi GPS-újratervezés után belőttük következő célpontunkat, a Tordai Sóbányát. A parkolás itt nem volt egyszerű történet, mindenütt autók álltak, a parkolóban strázsáló egy szem román rendőr pedig elhajtott minket kb. a világ végére, ahol egy poros földút mellett, a domboldalon sikerült leállítani a Fordot… aztán a domborzati viszonyok felmérése után még arrébb mentünk kb. száz métert, olyan helyre, ahol már nem fenyegetett bennünket egy esetleges eső esetén a talajba süllyedés veszélye. Maga a sóbánya egy extrém látványos hely, mindenkinek csak ajánlani tudom. A sóbányászat technikai és történeti részével foglalkozó kisebb termek alatt, 13 emeletnyi mélységben két hatalmas csarnok található, melyek falaira szépen, rétegzetten kiül a só. A megvilágítás tovább növeli a látványosságot, a csarnokok egyikében pedig még csónakázni is lehet egy jókora barlangtóban. A sóbarlang kiváló levegőjét akár biliárdozás vagy minigolf közben is szívhatja az egyszeri turista, hiszen különféle sportolási lehetőségek és játékok találhatóak a mélyben. A távolságok leküzdése alapesetben csúszós falépcsők segítségével történik, de van egy lift is – a lusták sorsa azonban rendre a várakozás, ugyanis a liftbe összesen 7 ember fér be, és aznap kb. 500 ember izgett-mozgott odabent.

sobanya.jpg

A tordai sóbányában olyan sok időt sikerült eltöltenünk, hogy a magáról a Csíksomlyói búcsúról lényegében le is csúsztunk. Utunkat így a szállásunknak helyt adó település, a 2800 fős Csíkszentsimon irányába vettük. Jókora késéssel, a tervezett 8 óra helyett este fél 11 körül értünk célt, ahol fáradt csapatunk megismerkedett székely szállásadóinkkal. Mit is mondhatnék a székelyekről? Magyarságtudatuk megkérdőjelezhetetlen, tempójuk megfontolt, mosolyuk széles, udvariasságuk és vendégszeretetük pedig határtalan. Egy kis békésszentandrási kézműves sörrel meg házi kolbásszal igyekeztünk kiküszöbölni a késésünk okozta csorbát.  Az ízlésesen elkészített vacsora (csorba leves és töltött káposzta) után némi igazi csíki sör és helyi „medve vére” bor elfogyasztásával mélyítettük el a barátságot, majd gyors zuhany és ájulásszerű elalvás következett.

medve_vere.jpg

csiksomlyo.jpg

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Második Nap: Csíksomlyó, Busteni, Tusnádfürdő

Reggel a nehézkes kelés és a bőséges reggeli elfogyasztása után megnéztük nappali fényben Csíkszentsimont (főbb attribútumok: gólyák a villanykarókon, falusi jellegű viszonyok, szuper kisbolt, és persze a sörfőzde, amiről később lesz szó), majd tankoltunk és dobbantottunk Csíkszeredára, illetőleg Csíksomlyóra. A búcsú miatt igen masszív - szigorúan román ajkú - rendőri jelenléttel szembesültünk, a kocsival a rendezvénytértől jóval messzebb kellett megállnunk, és gyalogosan kellett elmennünk a csíksomlyói kegytemplomhoz. Persze mi nem voltunk igazi búcsújárók (erről egy nappal lecsúsztunk), nem zarándokoltunk tíz kilométereket a búcsúnak ténylegesen helyt adó, a Kissomlyó-hegy és a Nagysomlyó-hegy közötti nyeregig, de a napsütéses időnek köszönhetően így is rendesen megizzadtunk és megégtünk a helyszínen – a megégés alól kivétel a feleségem, akit még időben sikerült meglepnem egy menő szalmakalappal. Még így, a tényleges esemény másnapján is tekintélyes tömeg volt a templomban és az utcákon. A számtalan utcai árusnál feltankoltunk kürtős kaláccsal, szuvenírokkal és „Székelyföld” feliratú pólókkal, meghallgattuk a prédikációt és a himnuszokat, majd a program sürgetése miatt - a helyi temető és ravatalozó teljesen véletlen megtekintése után - tovább álltunk.

Hiába siettünk azonban, következő állomáshelyünket, a Csíkszeredától 136 km-re található, szász hatásokat mutató  Busteni települést nem sikerült időben elérnünk. A hegyi szerpentineken kialakult 13 kilométeres torlódás olyan csúszást jelentett, amit már nem tudtunk behozni, a hegyre felvivő libegőállomás ugyanis du. fél 5-kor bezárt, így füstbe ment az a tervünk, hogy felvonóval feljussunk a Bucsecs-hegység 2000 méter feletti magaslataiba, és megtekintsük a Szfinx elnevezésű különleges kőzetképződményt. Meg kellett elégednünk a hegység lábánál előtt – egyébként véleményem szerint elég hangulatosra sikerült - fotókkal, és a Caraiman kolostor impozáns látványával.

busteni.jpg

Visszafelé Tusnádfürdő egyik vízpartján lazultunk néhány percet, majd visszatértünk Csíkszentsimonra, a szállásunkra, ahol a finom vacsora elfogyasztása és némi kötetlen beszélgetés után egymás után két „katasztrófával” is szembesültünk: először a wc-nk öntött ki megmagyarázhatatlan módon, majd spontán áramszünetet élhettünk át.  Szerencsére házigazdáink joviális mosollyal az arcukon, teljes lelki nyugalommal hárították el a hibákat, így nyugodtan szenderülhettünk álomba.

Harmadik Nap: Igazi Tiltott Sörfőzde, Madarasi Hargita

Előző napon sikeresen elértük, hogy másnap reggel kilenckor bepofátlankodhassunk a (korábban Igazi Csíki Sör, jelenleg jogi okokból átnevezett) Igazi Tiltott Sör Manufaktúrába, amely Csíkszentsimon egyik leghangulatosabb látnivalójának bizonyult. A körbevezetés rögtön egy-egy korsó sörrel indult, ami sikeresen meg is alapozta a jókedvünket, majd következett a sörfőzés rejtelmeinek bemutatása, az alapanyagok (szigorúan csak maláta, komló és forrásvíz) tanulmányozása és igény szerinti megkósolása, végül pedig egy, a látogatóknak fenntartott részlegbe kísértek bennünket, ahol egy - nem véletlenül - Heineken feliratú bokszzsákot lehetett püfölni, és komlóval és árpával töltött asztaloknál lehetett múlatni az időt, körbevéve kb. ezernyi üveg csíki sörrel… szóval egy minden szempontból emlékezetes látogatás volt.

sorfozde.jpg

Utunk utolsó állomása a Madarasi Hargita nevű hegycsúcs volt, amelyre csak igen kalandosan sikerült feljutnunk. A Szentegyházáról induló, kavicsos, ultrameredek úton kaptattunk fel a kocsival, azonban még a csodás hegyi látvány sem tudott kárpótolni bennünket a 15 kilométeren át tartó egyes sebességi fokozatban történő felfelé zötykölődésért. Egy ponton a derék Ford meg is kapart, így kénytelenek voltunk a tehermentesítés miatt kiszállni, és részben gyalogosan folytatni az utunkat. A hegyen persze rádöbbentünk, hogy lett volna egy könnyebb, jórészt aszfaltozott út is, Zetelaka felől… no, ez bizony user error volt a javából. Maga a hegycsúcs lélegzetelállító volt, bőven megérte a tereprallyzást és az utolsó két kilométeren történt gyalogos hegymászást. A több száz kopjafával felékesített hegytetőn festői látvány és szemerkélő eső fogadott bennünket, valamint egy nagyobb látogatócsapat, akiket egy bőrkabátos motorosforma figura vezetett. Meglepő fordulat következett be, amikor a marcona fickó könnybe lábadó szemekkel hazafias költeményeket kezdett el harsogni a hallgatóságának: ezen a ponton döbbentünk rá, hogy az ország megcsonkítását jelentő trianoni békeszerződés évfordulójáról megemlékező tömegbe botlottunk. Merengtünk egy kicsit a világtörténelem igazságtalanságáról, majd leballagtunk a hegyről. Hatalmas szerencsénk volt, mert az eső pont abban a pillanatban kezdett el igazán zuhogni, amikor elértük az autót, így szárazon megúsztuk a túrát.

hargita.jpg

Innestől nem volt más hátra, mint a közel 500 km-es autóút hazafelé. Szerencsére a határon visszafelé sem cicóztak velünk sokat a határőrök, így viszonylag hamar ágyba kerültünk. Elalvás előtt megállapítottam magamban a nyilvánvalót: Erdély látnivalóit nem lehet belezsúfolni szűk három napba, egy ilyen úthoz legalább egy hét, és a miénknél alaposabb logisztika kell. Na majd legközelebb…

A bejegyzés trackback címe:

https://jusandcalzone.blog.hu/api/trackback/id/tr7312581935

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

randomgenerator 2017.06.17. 02:08:59

Van sok jó hely csak érdemes az ember túltegye magát a nyálas romantikázáson meg túlárazott szuvenírbolton. Van egy ilyen áhitatos, giccses megközelítés a magyarországiak részéről ami felesleges, max csak kihasználják :)
Ezen a keleti vendégszereteten sokszor gondolkoztam, sok keleti nép büszkélkedik vele. Szerintem simán közvetlenség, ami nem ugyanaz. Az emberek legalább olyan szemetek tudnak lenni mint nyugaton, sőt néha rosszabbak. Viszont egy pohár mellett könnyű alkalmi beszélgetőpartnert találni, ami turista szemszögből végül is tök jó.