Hedonista Hobbiblog

Kalandjárat II./1 Utazás a csizma szélébe

2017. július 27. - adamthesir

kalandjarat7.jpg

Most, hogy elhagytuk Nápolyt és elmondtam mindent amit csak lehetett (legalábbis egyelőre biztos) utazzunk tovább kalandjáratom második állomására. Délen maradva nézzük meg az olasz félsziget legszélét, ahol a két tenger összeér (Adriai és a Jón) és ahol tulajdonképpen Olaszország végződik.

A hétvégéim általában szabadok, ezért ha lehet valahova a közelbe mindig elugrunk és egy napos kirándulásokat szervezünk magunknak. Így történt ez most is, és egy rövid tanakodás után esett a választás Santa Maria di Leucara, a félsziget legdélebbi pontján fekvő városra.

Nyilvánvalóan a vonat nem indult időben, bár mi is eleve késve érkeztünk az állomásra, de végül sikerült elkapni és végre úton voltunk Gagliano del Capo felé. Megérkezésünk után és egy gyors útbaigazítást követően elballagtunk a főútig, majd autóstoppal folytattuk tovább utunkat. Szerencsénk volt, mert ahogyan a lányok kitették a lájkjukat, egyből egy ezüst Mercedes meg is állt nekünk, helyesebben fogalmaz inkább csak nekik. Micsoda véletlen, két jól fésült, sármos, erős 35-40 éves olasz  úriember vett fel és vitt le bennünket Leucaig. Kiszállva a kocsiból, megtekintve a morajló, kék tengert eszembejutott, hogy mennyire tud hiányzni ez a kép és hang. Igazából az ember nem tudja értékelni vagy nem tudja, milyen súllyal és hatással bír rá a tenger, még meg nem tapasztalja. (szabóoraveczadamthesirppéter) Végül sétálva, néha megpihenve és egy-két napfürdőzős szünettel tarkítva elindultunk a félsziget legdélebbi pontjához. Az út végig párhuzamosan haladt a tengerrel, először sétány vezetett célunking, majd a terep változott és már azon kaptuk magunkat, hogy a túraösvényt követjük.

img_20161022_125159.jpg

Mondanom sem kell, hogy a látvány lenyűgöző volt, a tudat pedig, hogy Olaszország szélén és egyben Európa peremén baktatunk egy plusz töltetett adott. Célba érve csak a kék messzeségbe révedve csodáltuk a tájat. Miután kigyönyörködtük magunkat és az állunkat is összekapartuk a földről kerestünk egy kevésbé sziklás és viszonylag sima felületet, ahol nyugodtan meg tudunk ebédelni.

img_20161022_130755.jpg

Megebédelve és kipihenve utunk vissza vezetett a városba, hogy megnézzük a város utolsó látványosságát, nyilvánvalóan a templomot és az azt körülvevő teret. Az ide vezető út szintén egy darabig a tengerrel, bár inkább a kikötővel párhuzamosan kanyargózott. A végén pedig egy monumentális lépcsősor várt bennünket, ami még egy vízesést is közrefogott, bár víz most sehol se volt szökött benne.

img_20161022_152529.jpg

Felérve egy hatalmas tér fogadott bennünket közepén egy oszloppal, melynek a tetején a város védőszentje kapott helyett . A szokásos körök lefutása után (képek készítés, a templom látogatás és képeslap vásárlás) elfogyasztottunk napi sokadik adag espressonkat, hogy erőt adjon az út további részéhez.  Szükségünk is volt rá, mivel meg kellett találni a tökéletes lehetőséget és helyet, ahol fel tud venni bennünket egy autó. Szerencsénk volt, mert hamar fel is vettek bennünket, így mikor kiszálltunk az autóból Gaglianoba, még mindig volt bő két óránk az utolsó vonatig. Így elhatároztunk, hogy megnézzük egy közeli nevezetességet, ami egy könnyed fél órás, negyven perces túrázásra van a várostól. A helyi látványosság neve a Ponte Ciolo és a Canalone del Ciolo, előbbi egy híd, míg utóbbi egy gyönyörű szép kanyon.

img_20161022_171937.jpg

Tulajdonképpen a hídhoz vezető út a kanyon beleséjeben, a sziklafalak lábánál kanyargózik. Itt-ott kicsit nehézkes a terep és jól leizzasztja az embert, mondjuk lehet nem Conversre tervezték az utat. Az ösvény mentén nem csak túrázókkal találkozhatott az ember, hanem még sziklamászókkal is. Akik miután látták, mennyire csodálom őket meghívtak egy könnyedt sziklamászásra. Természetesen tört olasszal kevert angollal udvariasan visszautasítottam őket, a tériszonyra és egy korábbi sérülésemre hivatkozva. Így elköszönve otthagytam őket és folytattam utam a hídhoz. A cseppet hoszadalmas út végén, megpillantva a hidat és magát a tájat egy csettintésre ismét minden előzetes baja az odavezető úttal és minden mással elillan. A hídra felérve, vissza- és letekintve a megtett távra, fáradtan nyugtázza az ember, hogy bizony tényleg minden szenvedést megér egy-egy ilyen túra.

img_20161022_173053.jpg

Visszafelé két lehetőség közül választhattunk, vagy ismét végig csináljuk a hídhoz vezető utat vagy elindulunk az országút mentén stopban reménykedve. Az utóbbit választva reményekkel teli eredtünk útnak eredtünk. Az országút a magasba emelkedve egyik oldalon követte a tengerpart vonalát, a másik oldalon pedig a sziklák vezették. Az egész útnak a képe olyan volt, mintha egy Giro d’Italia szakaszon baktatnánk végig.  A szerencse egész nap végig követte utunkat és most se volt másképp, mivel az a szürke Mercedes vett fel bennünket, amely a reggel folyamán és vitt el a közeli városba. Megérkezve az állomáshoz erőnkből kifogyva már csak annyira telett, hogy együnk valamit és megvárjuk a vonatot, ami természetesen késett.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://jusandcalzone.blog.hu/api/trackback/id/tr3712693275

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.