Ez a könyv rohadt hosszú és kimerítően részletes… de aki nem olyan hülye, mint én, hogy elejétől a végéig olvassa, hanem rendeltetésszerűen, kézikönyvként használja, és ha kérdése adódik, akkor emeli le a polcról, annak elég jó választás. Olvasmányos, nagyon (bár lehet, hogy Ishiguro után a telefonkönyvet is pörgősnek találtam volna), humoros és valóságközeli. Első macskás könyvnek kifejezetten ajánlom, ha viszont sok éve társunk már egy macska, és/vagy elolvastunk már jó pár könyvet a témában, valószínűleg kevesebb újdonságot találunk benne.
Az egyik ilyen volt nekem, hogy a macskák (a nyelvükön hátrafelé álló papillák miatt) a szájukba vett dolgokat nem tudják kiköpni. Eddig erre nem is gondoltam, pedig tök logikus – bár hozzátenném, hogy a féreghajtó tabletta a kivétel, szerintem azt a macskák bármilyen testhelyzetben ki tudják köpni. A könyv az ötlet megszületésétől, hogy esetleg macskát akarunk, veszi végig a tennivalókat és buktatókat baromi gyakorlatiasan és életszagúan. („Amikor az ember új kedvencet hoz haza, két dolog épségére kell azonnal összpontosítania: hogyan védje meg a kedvencet, és hogyan védje meg a házat.”) Az ironikus stílus sokat hozzátesz a mondanivalóhoz: „Mindenki olyan cicát szeretne, akit kézben lehet tartani, cirógatni, gyógykezelni, ápolni anélkül, hogy a végén úgy néznénk ki, mint egy véres áldozat az egyik Péntek 13. című filmből.”
Minden téma szóba kerül a tizennyolc fejezet során, a macska beszerzésétől az alomtálca-használaton, játékon, utazáson, állatorvoson stb. keresztül egészen a macska elvesztéséig. A személyes történetek, illetve a más macskatartók problémás helyzeteivel való tapasztalatok (amivel a szerzőt keresték meg viselkedés-szakértőként) még színesebbé és hitelesebbé teszik a könyvet. A legfontosabb mondanivalója, hogy ésszel és felelősséggel, józan ítélőképességgel bánjunk a macskákkal.
A könyv néhol picit idejétmúlt (az első kiadása 2000-es, azóta azért változott a világ, telefonzsinórt pl. már talán nem sűrűn rágnak meg a macskák), helyenként pedig eléggé szükségtelen részekkel van tűzdelve (pl. hogyan fényképezzük a macskánkat). Hangsúlyozza, hogy a csokoládé (a teobromin miatt) halálos a macskákra, de az nincs benne, hogy a nyers sertéshús mennyire veszélyes (Aujeszky-betegség), pedig kezdő macskatartóknak talán érdemes lenne erre is felhívni a figyelmét.
Fontosnak tartom azt a részt, amelyben a szerző arról ír, hogy ne trivializáljuk egy állat életének értékét. A macska elvesztése után ne szerezzünk be azonnal egy másik állatot, legalább itt ne mutassuk azt, hogy minden (és mindenki…) eldobható, helyettesíthető, lecserélhető. Az utolsó 100 (!) oldalon található orvosi függelék olvasását pedig még azelőtt hagyjuk abba, hogy elkezdenénk felfedezni a betegségek jeleit a macskánkon (vagy ami még rosszabb: saját magunkon).
Hozzátenném még, hogy nem csak a sziámi macskákra jellemző az állandó pofázás („túlzott hangadás”…), hanem valószínűleg a sziámikhoz köthető fajtákra is: az én ragdollom is imád „hosszadalmas beszámolókat tartani arról, hogy mit csinált egész nap, és nem fél véleményt nyilvánítani bármiről”, és tényleg annyit lehet tenni, amit a szerző ír: „Vegyük tudomásul és fogadjuk el.” Mindig azt mondom, amit Shrek Szamárról: „Nem az a csoda [hogy beszél], hanem ha elhallgat”. A könyv itt is, mint a többi helyen, következetesen hangsúlyozza, ami az egyik legfontosabb: a kulcsszó a türelem, bármit is szeretnénk elérni macskánkkal.
9/10
A kötetet a Libri Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.
