John Bradshaw könyvének alcíme: Legyél a cicád legjobb barátja a tudomány segítségével. Ennél jobban nehezen lehetne összefoglalni a könyv legfőbb célkitűzését: tudományos alapon igyekszik minél többet minél olvasmányosabban és hasznosíthatóbban elmondani a macskákkal kapcsolatos eddigi kutatások eredményeiből. Inkább etológiai, mint tudományos ismeretterjesztő kézikönyv, amelyet azonban a stílusa és humora miatt „átlagos” macskatartók is bátran a kezükbe vehetnek.
A szerző biológus, állatviselkedés-kutató, egyetemi tanár és szakíró, több szakmai díj birtokosa. Végig arra a kérdésre keresi a választ, hogy hogyan is lehet macskafejjel gondolkodni, hogyan láthatják ők a világot, és mit tehet az ember, hogy elősegítse a kölcsönösen kiegyensúlyozott együttélést. Még ma is elég széles skálán mozog az ember macskákhoz való viszonya: vannak, akik szerint ugyanolyan személyiségi jogok illetik meg őket, mint az embereket, mások eldobható eszköznek tartják őket.
A könyv végig szem előtt tartja a szerző szerint jelenleg a macskákat a faj jövője szempontjából érintő legnagyobb problémát, a macska élővilágot pusztító természete miatti macskaellenes intézkedéseket (ivartalanítás, szabadságkorlátozás, irtás). Macskát tartani kényelmes, és látszólag zökkenőmentesen alakultak át városi lényekké, pedig „pár nemzedéken belül vissza tudnának térni (…) a független életmódhoz.” A genetikai evolúció (macskák) ugyanis sokkal lassabb folyamat, mint a kulturális (ember), ezért a macskák érzékelése, agyműködése, érzelmi repertoárja nagyon hasonló őseikéhez, amibe a vadászösztön is beletartozik. A szerző klasszul helyreteszi a dolgokat: a macskák két szerepköre, a kártevőirtó és a társ mára elváltak egymástól.
Az emberrel való együttéléstől a macskák intelligenciáján át a társas kapcsolataikig mindent érint a könyv. Az én kedvencem a macskák érzékeléséről szóló rész (5. fejezet, A világ macskaszemmel); hangsúlyozza, hogy macskák és emberek máshogy érzékelik a világot, minden érzékszervünk máshogy működik – ők pl. csak a kék és sárga színeket látják, és nem tudnak 30 centinél közelebbre fókuszálni. A tudományos stíluson néhol érezhetően áttör a szerző csodálata a macskák iránt („az, hogy érzékelik az ultrahangokat, önmagában talán nem meglepő, az viszont elképesztő, hogy a mély hangokat is ilyen jól hallják.”). Emellett végig nagyon finom ironikus-szkeptikus humor jellemzi a stílust („Abban viszont elég biztosak lehetünk, hogy egy macska elméletileg több szagot tud megkülönböztetni, mint amennyivel egész élete alatt találkozni fog.”).
Kifejezetten érdekes és gondolatébresztő az ivartalanításról szóló rész; a szerző szerint a házi kedvencként tartott macskák ivartalanítása pont azoknak a tulajdonságoknak a fokozatos eltűnéséhez vezethet, amelyek a leginkább alkalmassá teszik a macskát arra, hogy harmóniában éljen az emberrel. Az ivartalanítást általában azok a macskák kerülik el, amelyek gyanakvóak az emberrel, és erős bennük a vadászösztön. Jó a párhuzam a rókával: régen a macskák a mai városlakó rókákra hasonlíthattak, alkalmazkodtak az emberi környezethez, de megőrizték vad mivoltukat.
Sok saját, személyes példával hozza közelebb és teszi élményszerűvé a könyv a tapasztalatok, kísérleti eredmények bemutatását. Külön örültem neki, hogy a ragdoll (az én Nyulim) ki van emelve a könyvben mint rendkívül békés, társaságkedvelő és barátságos fajta. (Bár azt a könyv nem írja, hogy a ragdoll néha nem barátságos, hanem bunkó…). Rengeteget lehet belőle tanulni (pl. széteső játék), mégis inkább elméleti, mint gyakorlati szakkönyvnek mondanám. Aki nem olvas tudományos(abb) jellegű könyveket, annak nehéz lehet a nyelvezete vagy a stílusa, aki viszont érdeklődik az etológia iránt, annak nagyon ajánlom. „Azoknak, akik többet szeretnének tudni a macskákról, de anélkül, hogy előbb diplomát kéne szerezniük biológiából (…).”
9/10
A kötetet a Jaffa Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.
