Becsengettek, kezdődik az iskola, a nebulók okos kis fejébe töltögetik a tudást a tanárok, kinek több, kinek kevesebb sikerrel. A szülők pedig folyamatosan mondják szegényeknek, hogy húzzanak bele a magolásba, különben semmi sem lesz belőlük. Javaslom, hogy a diákoknak ne nagyon mutassa meg a kedves anyuka vagy apuka ezt a könyvet, nehogy idejekorán tudomást szerezzen a csemete arról, hogy nagyjaink jelentős része bizony nem nagyon remekelt a suliban. Az íróknál talán ez bocsánatos bűn, a színészeknél is elmegy, a képzőművészeknél sem tragédia, ha nem ment az algebra, de azon már le lehet döbbenni, hogy Szent-Györgyi Albertnek magántanár kellett ahhoz, hogy sikeresen abszolválja az érettségit, Szentágothai János sem hozta minden tárgyból a legjobb szintet, Bíró László József (akinek ugye a golyóstollat köszönhetjük) annak idején a tornán kívül minden tantárgyból elségségest kapott. Nem kicsit száraz ez a könyv, túl sok benne az életrajzi adat, azonban bőven kárpótolnak ezért a kellemetlenségért azok a bizonyítványok és egyéb dokumentumok, amelyekkel a szerző bizonyítja, hogy az iskolatáska mindenkinek nehéz volt egykoron, de ettől még simán be lehet futni egy olyan karriert, amelyet sem a tanárok, sem a szülők nem néztek ki a beste kölyökből, akiből egyszer csak híres ember lett. Kár, hogy kevés női szereplője van ennek az amúgy nagyon alapos kutatásnak, és csak a színészek között találkozhatunk velük, pedig szerintem az írók, a képzőművészek és a tudósok között is jó lett volna, ha felbukkan valaki a szebbik nem képviselői közül. Célszerű több részletben olvasni ezt a könyvet, mert nagyon sok adatot tartalmaz, hamar bele lehet fáradni, de összességében egy hiánypótló darab, amelyből tudomást szerezhetünk sok ismert ember iskolai előremeneteléről.

Abban semmi újdonság sincs, hogy József Attilának miért kellett felhagynia egyetemi tanulmányaival, de az nem annyira köztudott, hogy Krúdy Gyula magyar érettségi dolgozata kettesre sikeredett, Kosztolányi Dezső fegyelmi eljárás miatt otthagyta a gimnáziumot (később leérettségizett), Gárdonyi Géza sem remekelt anno, elégségesre teljesítette a magyart a gimnázium második évében (később javított az érdemjegyén). Ady Endre atyai kérésre többször, több helyen is belevágott a jogi egyetemi tanulmányokba, de végül feladta a kísérletezést, és maradt az újságírásnál és az irodalomnál. És ez csak egy kis ízelítő volt azokból a gyöngyszemekből, amelyre a figyelmes olvasó bukkanhat a könyv lapozgatása közben...

Fáradtságos feladat lehetett a könyv összeállítása, hiszen időben, térben és foglalkozásra nézvést is igencsak eltérő személyek bizonyítványait kellett végigbogarásznia a szerzőnek, ráadásul úgy, hogy az 1800-as évek második feléig eléggé hiányosak a vonatkozó adatok, és természetesen a világháborúk időszakában sem az adminisztrációval foglalkoztak az illetékesek elsősorban, mégis sikerült felkutatni a kötetben szereplő híres emberekre vonatkozó iskolai információkat. Hivatás szerint csoportosítva ismerhetjük meg a nem mindig túl fényes eredményt mutató bizonyítványokat, talán az életrajzi adatokat lehetett volna rövidíteni, mert hamar elfárad az olvasó a rá zúduló összefoglalók áttekintése során. Minden személyhez fénykép is dukál, sok közülük olyan fiatal korban készült, hogy elsőre nem biztos, hogy felismerjük a hozzá tartozó célszemélyt. Fekete-fehérben készült el a könyv, ezért átlapozva eléggé szürkének tűnik az összhatás, pedig nagyon is színes skálán mozognak a delikvensek, akikről sok fiatalkori kis iskolás titkot tudhatunk meg.

Intimpistáskodás ez, de tudományos igényű, hiszen komoly levéltári kutatások alapján került elibénk ez a sok hivatalos irat, amelyekben meglepően sok a szekunda, mert bizony az érzékeny művész lelkeknek már régen is nehezen ment az iskola, a kebelben lobogó belső tűz olyannyira égette őket belülről, hogy az olyan tantárgyak, mint matematika, fizika, kémia stb. nem érték el az ingerküszöbüket. A szülők természetesen nem viselték túl jól gyermekeik halovány teljesítményét, temperamentumtól függően volt aki, az atyai pofonok pedagógia hatásától remélt megoldást a problémára (Kabos Gyula bokszban járatos édesapja nem kímélte a fiát, de a színészi pályától nem tudta eltántorítani), volt, aki egyik tanintézményből a másikba íratta át a lurkót, de végül felnőttek a gyerekek, és csak azt a hivatást választották maguknak, amelyhez igazi affinitást éreztek, a szülői szigor hosszú távon nem sok eredményt hozott.

Mi a tanulság? A tehetség utat tör magának, művészi pályán kevés jelentősége van annak, hogy az általános és középiskolában milyen eredményeket tud felmutatni a diák, a tudósok feje lágya pedig általában az egyetemig biztosan benő. Nagyon sok kanyarral és nehézséggel indult be a könyvben tárgyalt alkotók pályája, a nagyon kevés kivétel egyik Eötvös Loránd, akinek szinte unalmasan egyenes ívű a szakmai útja, a nagy többség csak szenvedett az iskolában, a poroszos rendszerű oktatás nem volt nekik való, azonban akkoriban még nem volt alternatíva, ezért valahogy végig kellett szenvedniük a dögunalmas éveket az érettségiig (meglepően sokan vannak, akik nem jutottak el idáig, olyanok is, akikről sohasem gondoltuk volna, hogy kimaradt a matura az életükből). Aztán persze így vagy úgy véget értek az iskolai évek, kezdődött a nagybetűs Élet, a hálás utókornak pedig itt maradtak a bizonyítványok, amelyeken jót lehet derülni, szörnyülködni, vagy elismerően bólogatva nézegetni.

8/10

A könyvet a Corvina Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.