Baráth Zsuzsanna vagyok, grafomán közgazdász, aki szabadidejében film és könyvkritikákat, valamint egy gasztroblogot ír, de mindenek előtt már 8 éve egy bűnrossz, de imádnivaló labrador-németjuhász keverék eb anyukája. Szimbával a hétköznapok sohasem unalmasak, velünk mindig történik valami, ezekről a kalandokról fogok mesélni nektek a továbbiakban.
Honnan tudod, hogy jó állatorvost választottál? Onnan, hogy pontosan egy évvel azután, hogy letudtad az oltást, landol nálad az email, hogy itt az idő, kapd össze magad és a kutyust, és húzzátok el a popsitokat a doki nénihez, mert akutális az éves szuri. Igaz, hogy én kötelességtudó mamaként és praktikus közgazdászként már egy héttel előtte bejelentkeztem (lövésem sincs, hogy napra pontosan mikor telik le az egy év, csak azt tudom, hogy szeptember végén-október elején van soron ez a feladat, úgyhogy szeptember utolsó hetében mindig felhívom a rendelőt), de akkor is nagyon jól tud esni ez a figyelmesség. Nem volt sima menet rátalálni a nekünk pont megfelelő állatorvosra, évekig Tatára jártunk, de nem volt az igazi, orvosilag természetesen tökéletesen ellátták a kutyust, de mindig sokat kellett várni, nem volt elég idejük foglalkozni a mamával és a babával, úgyhogy mindig tortúra volt lefutni a kötelező köröket. Aztán egyszer Szimba valamivel felsértette a kis lábát, amitől azonnal világvége volt nálam, és rohantam vele a legközelebbi rendelőbe, ami egyébként 5 percre tőlünk található Tatabányán (ez itt a reklám helye, ők azok: V.I.Pet Állatorvosi Rendelő). Egy csöpp kis ékszerdoboz a hely, ahol az asszisztens első dolga az volt, hogy megnézze a kutyus lábát, mennyire súlyos a helyzet (semennyire sem volt az, csak bepánikoltam, de azt akkor persze még nem tudtam), majd elkezdett nyugtatni, miközben már érkezett is a mosolygós doktor néni, aki szakszerűen ellátta a szerencsére csak felületi sérülést kb. 1 perc alatt, és utána legalább fél órát élt velem lelki életet arról, hogy Szimbának semmi komoly baja sincs, le lett fertőtlenítve a mancsocskája, kapott egy kis jutifalit, holnapra kutya baja sem lesz. Természetesen azonnal regisztráltam magunkat ezen a bűbáj helyen, és már évek óta nyugodt vagyok, hogy jó kezekben vagyunk.
Felvirradt a nagy nap, 16.20-ra kellett odaérnünk a rendelőbe, úgyhogy elkezdtem a felkészülést. Délelőtt előkerítettem a megfelelő fiók aljáról a kutyus egészsügyi könyvét (ez egy nagyon fontos dokumentum, abban rögzítik az orvosok a beadott oltásokat, illetve az alapinformációkat az ebről). 15.00-kor fogtam két nagy törölközőt és ráterítettem a kocsi hátsó ülésére (éppen vedlünk, én pedig nemrég mosattam kívül-belül a járgányt, nem szöszölünk!), 16.10-kor elővettem a csomagtartóból a pórázt, Szimba pedig fülig érő mosollyal rohant hozzám, mert tudta, hogy mi következik. Kocsiba be, rendelőnél leparkol, kutya ki, kocsit becsuk, rendelőbe besétál. Kicsit várnunk kellett, mert éppen sürgős esetet láttak el, addig őkutyasága kíváncsian nézelődött, majd megérkezett egy sorstárs, akivel természetesen azonnal haverkodni kellett (=mindkét gazdi erősen fogja a pórázt, hogy a kutyusok ne tudjanak összegabalyodni, mert tuti hétszentség, hogy egy perc alatt szétverik a kis rendelőt, miközben élénk társalgásba kezdenek kis kedvenceikről). Doktor néni ki, másik kutya be, Szimba csalódott, hogy nem ő van műsoron, de nem volt idő búslakodni, mert egyrészt új haver érkezett a rendelőbe, másrészt pedig mérlegelni kellett, vagyis az örökmozgó kutyust rá kellett ültetni a digitális mérlegre, hogy lássuk, hány kiló is őkelme (21, de ezt sem én, sem a doki néni nem hitte el, valójában 25-26 kiló környékén vagyunk valahol), és közben még valamikor a szükséges papírokat is kitöltöttük, de nem tudom mikor, én egyszerre figyeltem a kutyusra, az aszisztens hölgyre és beszélgettem a másik kutyus gazdijával.
És végre beléphettünk a doki néni rendelőjébe, aki széles mosollyal fogadott bennünket, majd elszörnyedve felkiálott: jaj, de el vagyunk hízva! Rémülten néztem végig magamon, basszus, most fogytam két ruhaméretet, az összes pénzemet ruhára voltam kénytelen költeni, mert nem volt egy megfelelő méretű rongyom, amit felvehetnék, miről beszél ez? Aztán néhány órának tűnő pillanat után leesett, hogy őkicsiségére gondol, aki az utóbbi időben valóban kikeredett egy pöttyet (=eléggé). Az ok a folyamatos nasizás, de nekem napi szinten nem tűnt fel annyira, mint a doki néninek, aki mindjárt lehordott a sárga földig (nagyon kedvesen, de határozottan), hogy ne legyek ennyire felelőtlen, figyeljek oda a kutyus súlyára, már nem kisbaba, ha elhízik, komoly bajok lesznek a szívével, a májával és egyáltalán. Mire magamhoz tértem az egyébként teljes jogos letolástól, már Szimba fogait vizsgálgatta a doktor néni (meg lettünk dicsérve, hogy milyen jók a korához képest, hű, végre valami, nem vagyok mégsem olyan rémes gazdi, mint ahogyan egy másodperccel ezelőtt gondoltam magamról), majd egy teljes testmasszázsnak álcázott vizsgálat következett, a doki néni Szimba minden porcikáját megvizsgálta (minden ok, másodpercek alatt felejtettem el a legvadabb betegségeket, amelyek lehetőségétől már napok óta percenként kivert a víz). És már csak a lényeg maradt hátra: aszisztens némi jutifalival eltereli a kutyus figyelmét, akit gazdi bőszen simogat, hogy még csak ne is gyanakodjon, miközben doki néni beleszúrja az éves kombinált oltást (ezzel védjük a kutyust a fertőzések ellen, nagyon fontos, hogy ne maradjon el!). És meg is voltunk, már csak annyi maradt hátra, hogy megkapjuk a féregirtó tablettákat (némi buksitörés után a doki néni megemelte az adagot, mert nem hitte el, hogy csak 21 kiló a kutyus), valamit a számlát, és már mehettünk is.
Miközben rendeztem a piszkos anyagiakat (basszus, megint elfelejtettem, hogy nem lehet kártyával fizetni, mák, hogy pont volt nálam annyi készpénz), a kedves asszisztens hölgy rám hozta a frászt, mert elmagyarázta, hogy a szívférgesség milyen komoly bajokat okozhat, és hogy a biztonság kedvéért el kellene végeztetni Szimbával egy szűrést. Ötmillió kérdésem volt, amire igyekezett teljes körű válaszokat adni, majd kaptam egy tájékoztató anyagot, és megegyeztünk abban, hogy ha nincsenek tünetek, akkor májusban, ha ne adj isten, mégis, akkor november végén/december elején jövünk vérvételre. Jó sok időt eltöltöttünk a rendelőben, na de kérdem én, van fontosabb dolog a világon, mint a kutyus egészsége?
A beste eb természetesen nem akarta betolni a tablettákat, de hát a mama már rutinos, úgyhogy fogott egy kis darab parizert és azokba csomagolva adta oda kis kedvencének, aki természetesen úgy nyelte le a 2,5 pirulát, mint kacsa a nokedlit. Szerencsére a szuri és a féreghajtók megtették a magukét, Szimbácska magához képest nagyon korán elaludt, így én is nyugodtan hajthattam álomra a fejem, most egy évig megint nyugi van oltásügyben. Most már csak azt nem tudom, hogy fogjuk visszafogni a nasit, mert képtelenség ellenállni ezeknek a gyönyörű gombszemeknek...
