Egy hosszabb kihagyás után, szálljunk fel újból kalandjáratom egy újabb járatára, ami immár egészen északra, a divat fővárosába Milanóba és környékére repít bennünket. Nem szeretnék kertelni, így már az elején szeretnék a közepébe vágni, nem kicsit csalódtam Milanóba anno. Bár előzetesen fel voltam készítve rá, én mégis reménykedtem, hogy nem igaz és csak túlzás, enyhe déli elfogultság.

Mielőtt megérkeztem, már otthon az egyik önkéntes felkészített, hogy ne várjak sokat a várostól, a kihagyhatatlan látnivalókon kívül. Mármint a Dómon, Galleria Vittorio Emanuele II passzázson és a Castello Sforzesco-n kívül nem igazán van más látnivaló. Esetleg a Santa Maria delle Grazie templom, ahol az Utolsó vacsorát ábrázoló freskót lehet megtekinteni. Oda viszont a bejutás esélye szinte lehetetlen, ha nincs az embernek hónapokkal előtte foglalt jegye. Ráadásul ezek mellett sehol se érezhető az olaszos életérzés, amiért én személy szerint annyira szeretem a nagy olasz városokat.

Hiába a hatalmas neoreneszánsz passzázs (ami egy kicsit a nagyváradi Sas-palotára és passzázára emlékeztett) a méreg drága üzleteivel, valahogy nem jön át az egész város hangulata. Érdekes, mert mikor decemberben Milanoban jártam csak pár olasz városban voltam, de most mikor több, mint húsz várost láttam már a véleményem még mindig változatlan. Igazsághoz az is hozzátartozik, hogy északon máshol, még nem jártam, viszont nyilván tervben van, most hogy még egy évet itt „ragadtam”

Szóval Milanóban nehezen lehet találni egy szűk utcát vagy egy épületet, ami előtt csak úgy megáll az ember elcsodálkozni. Mindenhol a modernséggel együttjáró csillogás és fényűzés. Mindenütt turisták ezrei (bár ez az olasz városok visszatérő problémája), szinte sehol se hallani olaszt vagy épp a helyieket önfeledten cseverészni. Így számomra teljesen elvesződik és üres marad a város által nyújtott élmény.

A nápolyi fejetlenség vagy csak szimplán a déli nyüzsgés után Milanó forgata teljesen más és környezetidegen számomra. Néha olyan érzés fogott el, hogy nem is egy olasz városban sétálok, hanem mintha csak Budapest utcáit koptatnám. Mostmár teljes mértékben értem az észak és dél közötti ellentétet. Láttam a különbségeket, főleg árakban és mentalitásban. Viszont így már jobban is tudom értékelni a déli életvitelt. Sokkal szerethetőbbé vált a csizma sarka, mint a hideg, távolságtartó, rohanó, németes észak.

Így tehát, Milanót csak azoknak tudom ajánlani, akiknek vastagabb a pénztárcája, szeretik a divatot és a fényűzést. Több mint két napra vagy egy hétvégére nem igazán érdemes jönni, mivel kb annyi idő alatt mindent meg lehet nézni és ki lehet próbálni és akár még egy focimeccs is belefér a híres Meazza stadionba. Tulajdonképpen a város még arra is megfelel hogy innen induljon vagy itt érjen véget valakinek az olasz csizma körüli utazása.