Törzsvendégnek lenni jó dolog.  Az ember lánya csak leül az asztalához, és már hozzák is neki a pohár vizet, citrom nélkül, mert tudják, hogy úgy szereti. Naná, hogy ismerik az ízlésemet, mert minden nap ugyanott szoktam ebédelni, a munkahelyemtől pár perc sétára lévő Turul-ban. Az étterem néhány évvel ezelőtt, a város fő terének felújításakor nyitotta meg kapuit, kezdetben nem túl nagy sikerrel, mert nem volt jó a kaja. Aztán végre találtak egy jó szakácsot, és hamar elterjedt, hogy milyen finomakat lehet itt enni, így azon kaptam magam, hogy odaszoktam,  ami azóta is így van,  mert egy, a minőségre sokat adó családias étterem született, amelyben gyors és kedves a kiszolgálás. Ebédelni 11 és 14 óra között lehet, az ebédmenüben minden nap van egy leves (390 Ft) és három féle második fogás, 750, 850 és 1200 Ft-os árfekvésben. Az adagok bőségesek, olyannyira, hogy többször előfordult velem, hogy kénytelen voltam visszaküldeni (vagy elvinni, mert erre is van lehetőség), mert egyszerűen nem fért belém.

Az étterem jó helyen van, több hivatal és bank munkatársai is itt fogyasztják el az ebédjüket, a Polgármesteri Hivatalról (előző munkahelyemről) nem is beszélve, amellyel egy épületben helyezkedik el. Az éttermi részen túl egy nyitott terasz is tartozik a vendéglátóhelyhez, amelynek barátságos, családias hangulata van,  odafigyelnek a kiegészítőkre is, igazi vendégmarasztaló kis hely, ahol kényelmesen el lehet költeni a finom ebédet. Ezúttal úgy döntöttem, hogy nem menüből rendelek, hanem étlapról (semmi különösebb oka nem volt ennek, egyszerűen csak szabadságon voltam, nem kellett visszasietnem az irodába, ráértem egy ínyenc ebédre). A levest kihagytam (mert azt akartam, hogy maradjon hely a desszertnek a pocakomban), mindjárt a második fogással indítottam, nem kispályáztam, tejszínes, gombás csirkemellcsíkokat kértem pirított gnocchi-val. Hát, kérem, olyan ízorgiát tálaltak fel nekem, hogy még most, napokkal később is fátyolos szemekkel gondolok vissza rá. Mély, intenzív földes ízek keveredtek az olaszosan selymes aromákkal, öröm volt minden falat. Isteni finom volt (mint mindig), de akkora adag, hogy a negyedét nem tudtam elfogyasztani.

Azért a desszertet nem hagytam ki, gesztenyepürével koronáztam meg a mesés főételt, amelyben a tejszínhab könnyedsége oldotta fel a gesztenye őszies hangulatát. Ha valaki erre jár, feltétlenül próbálja ki a mákos gubát és a málnás mascarponéval töltött palacsintát, mert mennyei!

És a végén érkezett mindennapjaim fénypontja: a capuccino, szigorúan barna cukorral. Véleményem szerint itt főzik a legjobban Tatabányán ezt az éltető koffeinmámort, ráadásul, ha nincs túl sok vendég, és ráér ezzel foglalkozni az, aki éppen a pultban készíti a vendégeknek a kávét, még szép mintákat is szoktam kapni bele, most nem volt ilyen szerencsém, mert tele volt az étterem, de ettől még természetesen ugyanolyan kiváló minőségben került elém az elmaradhatatlan kedvencem, mint mindig.  Mindeközben még össze is futottam a volt kollégáimmal is, és jót beszélgettünk ebéd közben, igazi dolce vitában volt részem egy átlagos szürke hétköznapon, Tatabányán. Az ebédért összességében 3.630 Ft-ot fizettem, ebből 2.490 Ft volt a főétel, 690 Ft a gesztenyepüré, és 450 Ft a capuccino.  Jól éreztem magam, mint mindig, hát csoda, hogy törzsvendég vagyok?