Te is a telefonoddal kelsz és fekszel, és félembernek érzed magad, ha nincs a kezed ügyében a mobilod? Üdvözöllek a klubban! Ugyan soha nem voltam a klasszikus értelemben vett facebook-függő, nem hoznak lázba a lájkok (na jó, nem fogok hazudni saját magamnak, blogger pályafutásom kezdetén ez egyáltalán nem volt így, de ennyi év után már a helyén tudom kezelni a dolgot), nem kifelé élem az életem, de azért úgy éreztem, hogy túlságosan sokat lógok a telón, ezért szépen lassan elkezdtem lejönni róla. Ha előbb kerül a kezembe Catherine Price praktikus kézikönyve, kicsit gyorsabban lezajlott volna ez a folyamat az életemben (még mindig van hová fejlődnöm, de ma már néhány kisebb kilengéstől eltekintve csak funkcionálisan használom az eszközt), mert nagyon jól fel vannak építve az ötletek, amelyekkel visszavehetünk a telómániából. Persze nagyon amerikai a könyv, kicsit harsány és vannak benne túlzások (nyilván nem fogok ébresztőórát venni, inkább távolabb teszem az ágyamtól a mobilt, hogy biztosan fel kelljen kelnem ahhoz, hogy benyomjam rajta a szundi gombot), de alapvetően egy nagyon hasznos kis darab ahhoz, hogy erőt vegyünk magunkon és visszavegyük az irányítást az életünk ezen szegmensében. Szerintem a mobilfüggőség igenis nagy probléma, rémes látni, hogy egy baráti beszélgetés során mindenki a telóját bújja, ahelyett, hogy egymásra figyelnének, ebéd közben is ott a mobil az asztalon (oké, én is le szoktam fényképezni, hogy mit eszem/iszom - gasztromániám miatt ez nálam "normális" - , de miért kell pötyögni étkezés közben, főleg akkor, ha ott ül valaki velem szemben, akivel egy jót is lehetne beszélgetni, nem értem, komolyan), és akkor arról nem is beszélek, milyen lehangoló látvány tud lenni, ha egy fiatal pár az asztalnál ülve nem egymásra néz, hanem a telefonját püföli. Nem vagyok álszent, én is a telón csevegek a családommal és a barátaimmal, és igen, az emaileket is azon keresztül nézem, de engem nagyon zavar, hogy lépten-nyomon belebotlok a másik ember magánéletébe, mindenkinek a fülén ott lóg a telefon, és akarva-akaratlan részese leszek az éppen aktuális beszélgetéséhez, amelyhez alapvetően semmi közöm sincs. Túl nagy a zaj, ami körülvesz bennünket, ezért én már jó ideje igyekszem csökkenti magam körül, a telefont nem kapcsolom ki (nyilván a moziban igen, de ezzel sajnos egyedül szoktam lenni a vetítőteremben), de tényleg csak fontos dolgokat intézek rajta, a közösségi médiafogyasztásomat pedig igyekszem minimálisra redukálni. Mert nem fogok lemaradni semmiről, az igazán fontos dolog a család és a barátok, minden más ráér. Egyáltalán nem csodaszer a probléma kezelésére Catherine Price könyve, de jól összefoglalja, miért vagyunk telefonfüggők, és remekül használható ötleteket ad arra, hogyan lehet ha nem is legyőzni, de csökkenteni a mobilfüggőséget, érdemes elolvasni.
A mobiltelefon hihetetlen gyorsasággal uralta el az életünket, hiszen nagyban megkönnyíti azt, ugyanakkor szinte észrevételenül függővé is tesz, a közösségi média pedig torz képet ad arról, hogy egyes emberek milyen boldogok, mi pedig elkezdünk szorongani, hogy egyrészt kimaradunk valamiből, másrészt pedig szorongunk, hogy dögunalom az életünk. Nem könnyű tudosítani magunkban, hogy mi az az egézséges határ, ameddig érdemes használni a telefont, és mikor kell tudni letenni, hogy időrabló és értelmetlen szörfölgetés helyett inkább elmenjünk sportolni vagy családi/baráti programot szervezni. Ne legyenek illúzióink, ez a könyv nem fogja megmondani a tutit a leszokáshoz, de el tud indítani a gyógyulás útján, és ez nem kis fegyvertény szerintem.
Azt persze eddig is tudtam, hogy a mobilfüggőség mekkora probléma, mégis sokkolóak azok az adatok, amellyek a szerző szembesít bennünket, és őszintén elmondja, hogy ő sem volt sokáig tisztában azzal, hogy milyen mértékben vette át az uralmataz életén a telefonja, és milyen nehéz volt normális mértékűre csökkentenie a használatát. Nyilván van benne egy kis amerikai túlzás, hiszen a mai világban nem lehet annyira leállni a telefonnal, ahogyan ő javasolja (már csak munkügyi okok miatt sem, de a napi életünk szervezéséhez is elengedhetetlen a kis kütyü), de azért érdemes megfogadni a tanácsai jó részét, mert arra biztat, hogy szépen lassan szoktassuk magunkat ahhoz, hogy nem kell mindig a kezünk ügyében lennie a telefonnak.
Igazából semmi egetverően nagy újdonságot nem tartalmaznak a tanácsok, ezekre magunktól is rá tudunk jönni, ha megerőltetjük magunkat, de abban kétségtelenül nagy segítséget jelent az érintetteknek, hogy jól átgondoltan, egymásra épülve kerülnek bemutatásra a lépések, amelyekkel el tudunk jutni odáig, hogy úrrá tudjunk lenni a mobilfüggőségünkön. Egy 30 napos programot vázol fel a szerző, közérthetően, követhetően, amelyből mindenki ki tudja mazsolázni magának, hogy melyek a számára legfontosabb lépések, vagyis ez a könyv csak egy segítség, nem a megoldás a problémánkra, azzal nekünk magunknak kell szembenéznünk és legyőznünk, mint minden más függőség esetében. Ne várjunk csodát a könyvtől, inkább olvassuk végig figyelmesen, és fordítsuk le a saját életünkre a benne olvasható jó tanácsokat, majd tegyünk érte, hogy változtatni tudjunk a rossz szokásainkon.
A könyv jól szerkesztett, a borító telitalálat, a grafika is stílszerű, a tartalommal sincs gond, de néha kicsit csapongó a leírás, amely annak ellenére végig fenn tudja tartani az érdeklődést, hogy semmi extra újdonságot nem tartalmaz, inkább arra jó, hogy rendszerezni tudja az olvasó gondolatait a témával kapcsolatban. A melót nem ússzuk meg, ha valóban le akarjuk győzni a mobilfüggőségünket, de a kötet praktikus tanácsokkal segít bennünket az utunkon, ennyi a tudománya, és nem több, mégsem hasztalan az elolvasása, mert egy nagyon komoly problémát próbál kezelni, amelyről mindenképpen beszélni kell.
8/10
A könyvet a Libri Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.
