Elképesztően motiváló és erőt adó könyv ez az amatőr futásról, amit szívből ajánlok mindenkinek, aki még csak foglalkozik a futás gondolatával, aki évek óta fut, és akinek akkor sem jutna eszébe futni, hogyha kergetnék. Messze nem a futás maga a lényeges itt, hanem az érzések, amiket mozgás révén el lehet érni: a felszabadultság, a napi gondoktól való megszabadulás, a gondolatok kitisztulása és az öröm, amit egyszerűen a természetben tartózkodás és az izmok használata ad.
Bella Mackie felemelő őszinteséggel ír arról, hogy milyen volt az élete, mielőtt elkezdett futni, és végül mi vette rá a futásra: elhagyta a férje, és a korábbi mentális problémái annyira súlyosbodtak, hogy hónapokig szinte élőhalottként nézte a saját életét. A szorongásos depresszió nem játék – írom ezt úgy, hogy teljesen megértem a szerzőt; nekem is volt egy mély depressziós időszakom (mármint kezeltek vele, nem csak „szomorú voltam kicsit”), és egyedül nagyon nehéz kijönni belőle. A szerző is többször említi, hogy a futás csak adalék, ami valóban segít a mentális betegségekkel küzdők nagy részén, de nagyon fontos, hogy a betegséget kezeljék (terápiával, akár gyógyszerekkel), és legyen az ember mögött egy támogató közeg, egy elfogadó család.
Az őszintesége mellett a humora és emberközelisége a legnagyobb értékei a könyvnek; a szerző kíméletlenül nyíltan mond véleményt a saját első (és későbbi) futási kísérleteiről, és végre egy könyv, amely nem maratoni versenyekre akarja felkészíteni az olvasót. Bella Mackie soha nem versenyzett, és nem is tervezi; azért fut, mert szeret futni, nem akar se magának, se másoknak semmit bizonyítani. És ez a hozzáállás nekem végtelenül szimpatikus: bemutatja mindazokat a félelmeket, amelyekkel egy amatőr futó küzd (hogy néz ki futás közben, ki mit gondol róla, mennyire lassú, milyen gyorsan kifullad stb.). Valami miatt azt gondoljuk, hogy futni csak húszéves, 180 centi magas, gazellaalkatú lányoknak van joguk, pedig a futás valóban mindenkié, és ha rászánjuk magunkat, bizony találkozhatunk akár magunknál még kevésbé gazellás, idős hölgyekkel is. És ahogy nekünk eszünkbe nem jut megszólni őket, ugyanúgy minket sem fog senki.
A könyv tíz fejezeten keresztül (10k-ig) veszi végig a futás és a mentális betegségek közötti aspektusokat a szerző történetén keresztül, majd néhány tippet is ad a kezdéshez, amelyek tényleg hasznosak. Ezen kívül honlapokat, appokat és könyveket is ajánl, mind a futáshoz, mind a mentális betegségek legyőzéséhez. A szerző a saját élményei mellett rengeteg kutatási eredményt, ötletet és mások által megélt futós történetet, tapasztalatot is bemutat, amelyek mind azt támasztják alá, hogy a testmozgás nem csak a test, hanem a lélek számára is elengedhetetlen. A legfontosabb üzenete számomra az, hogy ne másokhoz hasonlítsuk magunkat, amikor futni megyünk, és hogy nem baj, ha lassúak vagyunk, nem baj, ha lihegünk és úgy nézünk ki, mint aki menten hányni fog – ha élvezzük a mozgást, akkor fussunk. Mert a futás célja az öröm, az itt és most megélése.
A szerző végig hangsúlyozza, hogy ő maga nem profi, sőt, nem is túl tehetséges futó: „Már bevallottam, hogy én rossz futó vagyok.” Lassúnak és kicsit ügyetlennek, botladozósnak (néha elesősnek is) látja a futását, mégis fut, mert felszabadul általa, és utána sokkal barátságosabb helynek látja a világot. Elképesztő lelkesítő ez a könyv, amelyet én is nagyon lelkesen ajánlok mindenkinek, akár fut, akár nem, mert megmutatja, hogy bármilyen szabadban végzett mozgás örömet, szabadságérzetet és önbizalmat ad, amire tényleg mindenkinek szüksége van.
10/10
A kötetet a Partvonal Könyvkiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.
