Az esetek nagy részében mindig jól tájékozódom, Nápolyban sem volt ez másképp. Ha jól emlékszem, akkor eltévednem is csak egyszer sikerült. Egyszer pedig a nehezített szakaszon jutottam el egy helyre, viszont mind a két esetben a látvány kárpótolt a „tévedésekért”.
Az előbb említett kalandok pedig mind egy szép, napsütéses vasárnapi napon történtek. Kiélvezve a késő őszi (otthoni viszonylatba mérve) napot és meleget, úgy döntöttem meglátogatom a Parco Virgiliano-t. A park a város szélén van, az odavezető út Nápoly I. kerületének a Posillipo negyedén át vezet, amely végig a tengerrel haladt párhuzamosan. Amikor nekivágtam az útnak nem gondoltam volna, hogy bő másfél óra gyaloglás után se fogok elérni a parkba. Viszont a hullámzó kék tenger és a csodálatos villák látványa kárpótolta az összes „viszontagságomat”.
Közeledve a végcélhoz és dacolva a telefonom alacsony töltötségével egyre többször kértem a térképes segítséget. Bekapcsolva a GPS-t sikerült elérnem a parkhoz, a baj csak ott kezdődött, hogy egy hídon kellett volna megközelítsem, én viszont pont a híd alatt álltam. Újra megnézve a térképet és rekonfigurálva az utat, inkább úgy döntöttem, hogy felszállok egy buszra és visszamegyek megnézni a Lungomaret. Így egy kicsit keserű szájízzel és fáradtan hagytam ott a parkot, ahova majdnem eljutottam.
Később a Lungomare látványa egyből feledtette velem az előbb történteket, legalábbis a keserű szájízt mindenképp. A fáradtság viszont csak azután enyhült miután megebédeltem és egy kicsit megsüttettem az arcom és más szabad testrészem a tengerparton ülve. Még mindig fura belegondolni, hogy mennyire tud hiányozni és hogy meg tud nyugtatni a tenger morajlása.
Folytatva az utam a Castel Sant’Elmo felé vettem az irányt, bár előtte átkellett verekednem magam a Quartieri Spagnolin. A spanyol negyedet átszelve gyorsan felszálltam egy metróra, amivel elzötykölődtem az erődhöz legközelebb lévő megállóba. Leszállva a metróról és elhagyva az állomást kicsit sokkolt a látvány ami fogadott. Enyhén szólva is kissé barátságtalan környékkel találtam magam szembe. A negyedről elsőre nem feltétlenül a jól működő közbiztonság fogaloma jut az eszébe az embernek. Így gyorsan, hátra se nézve folytattam tovább utam az erőd felé. A szegény negyeden átvágva indultam fel a meredek lépcsőkön, ami a Gyűrűk Urából ismert a Cirith Ungol lépcsőkhöz* hasonlított. Szerencsére az út nagyobb része már sokkal rendezetebb volt, bár a tüdőm még így is majdnem kiköptem. Felérve pedig szembesültem, hogy egy zarándokút félét sikerült megtennem. A látvány ismét feledtette velem az összes előzetes viszontagságot, mivel lenyűgöző panoráma tárult elém, tulajdonképpen egész Nápolyra rá lehetett látni.
A sok lépcsőzés után pedig már csak annyira maradt erőm, hogy kicsit körbenézzek a vár körül és megkeressem a legközelebbi tömegközlekedési eszközt, ami leggyorsabban levisz a dombról. Érdekes módon az erőd körüli negyed leginkább a budapesti várnegyedre emlékeztetett. Bár sokkal zsúfoltabb volt és a turisták se taposták le egymás lábát, mégis volt bennem egy kis deja vu hangulat.
A kilméterekben gazdag nap után szerintem az összes pizzat és édességet, amit Nápolyban ettem sikerült legyalogolnom. Viszont ezeknek az apró gikszereknek köszönhetően fedeztem fel a város egy teljesen új, számomra eddig ismeretlen részét. Így zárva utazásom és bejegyzés sorozatom nem maradt más hátra mint az utolsó bejegyzés a végső gondolatokkal Nápolyban.
*Cirith Ungol – jelentése: a pók hágója. Ez sziklafalba vájt függőleges lépcső vezet fel Minas Morgul kapujától az Árnyékhegység egyetlen hágójához. Frodó is ezt használta, amikor át akart jutni Mordorba.
(A bejegyzések eredetijét ITT olvashatjátok, ha pedig valaki kíváncsi az elkövetkezendő bejegyzések tartalmára és nem bírja kivárni őket ITT találja.)
*Cirith Ungol – jelentése: a pók hágója. Ez sziklafalba vájt függőleges lépcső vezet fel Minas Morgul kapujától az Árnyékhegység egyetlen hágójához. Frodó is ezt használta, amikor át akart jutni Mordorba.
