A legutolsó ember vagyok a Földön, aki egy szál hátizsákkal nekiindul a nagyvilágnak, ennek ellenére mindenkinek csak ajánlani tudom ezt a könyvet, mert nemcsak hasznos utazási tippekkel van tele, hanem filozófiai szempontból is megközelíti a témát, rendkívül olvasmányos stílusban, közérthetően, mégsem szájbarágósan. Véleményem szerint ahhoz, hogy egy utazás előidézze azt a flow-élményt, amiért alapvetően elindulunk, mindenképpen tisztáznunk kell magunkkal, hogy milyen körülmények között érezzük jól magunkat a hétköznapokból való kiszakadásunk során. Én például kényelmes vagyok, inkább ritkábban megyek nyaralni, de akkor ragaszkodom a minőségi szálláshoz, és étkezéshez, mert nem főzni megyek (amit egyébként nagyon szeretek), hanem kikapcsolódni, és ez nálam azt jelenti, hogy végiglátogatom a helyi gasztronómia élet legjobb helyeit. Mivel nagyon érzékeny a bőröm, tengerpart és strandolás felejtős, viszont történelemrajgongó lévén imádok múzeumokban és épületekben tekeregni, vagy csak egy jó kávézóban ücsörögni, inni a capuccinót és figyelni az embereket. Vagyis ez a könyv, amelyből a hátizsákos turizmusról tudhatunk meg mindent, egyáltalán nem nekem írodott, mégis nagyon tetszett. Nyilván soha nem vettem volna a kezembe, ha nem olvasgatom nagy kedvvel a szerző, Vígh Bori utazási blogját, a backpacker.hu-t, pontosan azért, mert annyira kívül esik a komfortzónámon ez a fajta utazási mód és életszemlélet. Nem jött meg a kedvem sem a digitális nomádsághoz, sem a hátizsákos turizmus romantikus és izgalmas, ámde meglehetősen kényelmetlen és kiszámíthatatlan világához, viszont ahhoz igen, hogy lassan elkezdjem szervezni a saját ritmusomnak és komfortzónámnak megfelelő következő utazásomat. Mert nagyon sok kis praktikus fogást lehet tanulni ebből a kötetből a tervezéstől a pakolásig, és ami talán sokkal fontosabb, újra az olvasó eszébe juttatja, hogy nem azért megy utazni, hogy minél menőbb helyekről szelfizzen az irigységtől sárguló rokonoknak, barátoknak és kollégáknak, hanem azért, hogy élményeket szerezzen, töltődjön és mindenekelőtt tanuljon és fejlődjön, azáltal, hogy új embereket és kultúrákat ismer meg.
Digitális nomádnak lenni életforma, ami azt jelenti, hogy nem kell egy irodában ücsörögni reggeltől estig, egy laptoppal és egy jobb mobiltelefonnal felszerelkezve a világ bármely pontján végzethetjük a munkákat. Ehhez azonban nem kevés lazaság és rugalmasság kell, hiszen szép dolog az utazás, de elég nagy bátorság kell ahhoz, hogy feladjunk egy biztos és jól fizető munkahelyet azért, hogy szép helyeket járjunk be, miközben melózunk is, de nincs egy biztos hátország, ahová vissza tudunk térni, ha mégsem jönnének össze úgy a dolgaink, ahogyan terveztük. Vigh Borinak is hosszú évekbe telt, amíg a "normális" hétköznapokból ki tudott lépni, és megtalálta saját magát ebben a kötetlen, de nem túlságosan kiszámítható életformában. Nem biztos, hogy neked is ez az utad, de ártani nem árthat, ha végigolvasod, milyen hosszú utat járt be a szerző, amíg eljutott idáig, mert sokat tanulhatsz tőle arról, hogyan szedd össze a bátorságodat, hogy megvalósítsd egy-két régi álmodat.
Nőként egyedül utazgatni a nagyvilágban elsőre nagyon veszélyes vállalkozásnak tűnik, de ebből a könyvből kiderül, hogy ha betart az ember lánya bizonyos szabályokat (nem stoppolunk, nem viselünk feltűnő ruhát, nagyon odafigyelünk, hol szállunk meg stb.), egyáltalán nem olyan vészes a helyzet, persze a saját érdekünkben oda kell figyelnünk a bankkártyánkra és arra, hogy az otthoniakkal tartsuk a kapcsolatot, mert ha bármi történik velünk, nem biztos, hogy a világ másik végén meg tudjuk oldani a problémát egyedül. A bátorságunkért (amely mögött komoly szervezőmunkának kell lennie, hogy tényleg ne keveredhessünk bajba) cserébe igazi kalandokat kapunk cserébe, amelyet soha senki sem vehet el tőlünk, és olyan magabiztosságot ad, hogy megálljunk a helyünket a legextrémebb körülmények között, amelyből akkor is tálplálkozhatunk, ha visszatérünk a szürke hétköznapokba, hiszen egyszer minden utazás véget ér.
Az igazi utazó nem posztolgat magáról folyamatosan a Facebook-on, hanem megéli az élményt, és elsősorban azért készít néhány képet magáról, hogy megnyugtassa az otthoniakat, hogy nincs semmi baja, illetve legyen miről felidézni az emlékeket, meg persze a blogra is kell egy-két szelfie a hitelesség kedvéért. Szervezni is megtanul mindenki a saját kárán (bár rengeteg hasznos tanácsot tartalmaz ez a könyv, természetesen mindenki a a saját hibájából fog a legtöbbet okulni a gyakorlatban), és előbb-utóbb rá fog jönni, hogy az utazás lényege nem a cél, hanem maga az úton levés, és nem az a lényeg, hogy a tájban gyönyörködjön, hanem az, hogy kitágítsa a saját komfortzónáját és lehetőséget adjon saját magának a lelki fejlődésre, hiszen akkor tanulhat a legtöbbet magáról amikor egyedül van, távol a napi rutintól. Minél többet utazol, annál inkább bele fogsz jönni a dolgokba, a legfontosabb az, hogy összeszedd a bátorságodat, és indulj el, akárhová, ahová úgy érzed, hogy menned kell.
Nagyon inspiráló könyvet írt Vigh Bori, érződik a sok éves blogolási tapasztalat, tudja hogyan fogja meg és tartsa fenn az olvasó érdeklődését, hogyan adja át a mondanivalóját olvasmányosan, mégsem felszínesen. Az egyetlen problémám nekem az volt, hogy időnként kicsit rapszódikussá vált a tartalom, egy picit több praktikum és kevesebb filozófia jobb lett volna, de lehet, hogy csak az én racionális közgadász énemnek volt túlságosan laza a szerkesztés. Mindezzel együtt mindenkinek csak ajánlani tudom ezt a kötetet, amely nagyon sokat segít abban, hogy ráhangolódjunk az utazásra, és akkor is sok hasznos ötletet találunk benne, ha eszünk ágában sincs egy szál hátizsákkal a nyakunkba venni a nagyvilágot, ha pedig ez az álmunk, akkor szorgalmasan jegyzeteljünk belőle, mert nagyon sok kellemetlenségtől kímélhetjük meg magunkat a segítségével.
8/10
