Amikor felmerül bennem vagy másokkal beszélgetve, hogy mennyire éri meg egy estényi fesztiválozás egy napijegy összegét és a benti borsos árakat, mindig azt hozom összehasonlítási alapnak, hogy sokszor egy koncertért akár még ennél is többet kérnek bizonyos előadók - számomra pedig vannak olyanok, akikért hajlandó vagyok ennyit fizetni. Ez idén a Hurts lett, akikre persze nem kellett volna ekkora összeget áldoznom, ha eljutok az EFOTT-os szereplésükre, a vasárnap közeledtével pedig egyre több kétségem támadt, egyáltalán jó üzletet kötöttem-e. Azonban nem hogy a koncertben, de jóformán az egész estében nem tudok olyan részletet találni, ami ne érte volna meg és ne lett volna kellemes csalódás.

Két évvel ezelőttről például meglehetősen rossz élményeim voltak a tömeg és az általuk kavart Mad Max-szerű porvihar kapcsán, azonban idén ennek nyomát sem lehetett látni. Utóbbiról - feltételezem - a pénteki eső gondoskodott, de határozottan úgy tűnt, hogy a színpadok elhelyezkedésében és az összekötő utak kijelölésében is egy sokkal egészségesebb arányt sikerült eltalálni. A szokásos nagyszínpad környéki tumultust leszámítva mindenhol lehetett normális tempóban közlekedni, az étel- és italmérésekhez is minimálisan kellett csak sorban állni (vagy 100 méteren belül biztosan találtál egy bódét, ahol nem volt senki) és számomra a(z épen maradt) füves terület is többnek tűnt, mint két éve.

Emiatt sem fájt annyira a szokásos Sziget-árfolyam, illetve azért, mert legalább a minőséget nem spórolták ki a piaci ár 2-3-szorosáért árult termékekből: a Dreher Hidegkomlós lehet, hogy a bolt ár háromszorosáért (800 Ft) ment, de dobozos voltából adódóan legalább tuti nem vizezték, a tonikot ketten elfelezve 1400 Ft-ra jött ki egy gin-tonik Bombay ginből, ami egy budapesti szórakozóhely áraihoz képest nem is tűnt annyira sokkolónak, egy pizzaszelet szintén 800 Ft körül volt kapható, de az méretben és minőségben is messze meghaladta a metróaluljárókban árult kategóriát. (Egy gyrosért 1500 Ft-ot kértek, a hamburger és a más különböző divatos street food termékek ára pedig még innen ment felfelé.)

A program számomra már rögtön egy óriási meglepetéssel kezdődött, ugyanis a legnagyobb aggodalmam az volt, hogy a laza, chillelős zenét játszó és általam például csak a munkához háttérben hallgatott Oh Wonder mennyire lesz koncertképes és mit tud hozzátenni a fesztiválhangulathoz, de a duó óriási bulit hozott össze már fél 7-kor is. Egy dobbal és egy basszusgitárral kiegészülve és mindkettőt maximumra csavarva szinte stadionrockká alakították az indie-popjukat, a legnagyobb slágereik (Technicolour Beat, Ultralife) érkeztével pedig a közönség is teljes erőbedobással tombolt. (A hangosítás pedig azért érdemel dicséretet, mert élőben is tökéletesen sikerült eltalálni a páros kettős vokáljának arányait.) Szinte már sajnáltam, hogy ott kell hagynom a koncert utolsó negyed óráját a Hurts kedvéért - de ez végül egyáltalán nem bizonyult nagy áldozatnak.

Hozzá kell tennem, a Hurts kissé hakniszerűen jelent meg, ami félig talán a turné végi enerváltság eredménye, félig azé, hogy az együttes látott már hálásabb közönséget (például tavaly a Strandon). Utóbbi valószínűleg fél 8-as időpontnak is volt köszönhető, a nagyszínpad előtti területből ugyanis éppen annyit sikerült csak megtölteni, ami a kamerákon látszott, és elsősorban a társaságnak azon a részén is látszott, hogy nem csak a Chainsmokersre melegítve téblábolt arra. Ettől függetlenül a zenekar vérprofi show-t csinált, ami az azóta megjelent Beautiful Ones kivételével hangra pontosan megegyezett a tavalyi Strandos fellépésük setjével, de "ami bevált, azon ne változtass"-alapon én pontosan ugyanúgy élveztem ezt a koncertet is, mint az egy évvel ezelőttit - messze ez volt az este fénypontja.

Pedig a Chainsmokers sem okozott csalódást, régen tomboltam ilyen jót MacBook-zenére, de a DJ-páros hihetetlen érzékkel találta el a saját slágerek, a régi nagy kedvencek és az azokba fűzött kegyetlen dropok arányát. Őszintén nem gondoltam volna, hogy ilyen jól sülhet el, ha valaki az Oroszlánkirály nyitódalát vagy egy Twenty One Pilots-számot kever a Paris és a Don't Let Me Down remixei mellé. Ráadásul vagy nagyon jó volt a playback, vagy a frontember végre megtanult énekelni, ugyanis például a Closer élő verziója a nagyszínpadon egyáltalán volt olyan kínkeserves, mint például itt.

Ezzel lényegében ki is fogytunk a programokból az estére, az 1:30-kor kezdődő Tychoig próbáltuk meg kibekkelni az időt (spoiler: nem sikerült, 1-kor bepunnyadtunk, megállapítottuk, hogy öregek vagyunk mi ehhez és hazamentünk), amihez a viccnek is rossz retro-színpad meglátogatása után remek döntésnek bizonyult a világzenei színpad, az Electro Rumbaio elektronikusított latin számaira táncoltunk még kb. egy órát, de már korábban a környéken járkálva is csupa remek melódia ütötte meg a fülünket, úgyhogy látatlanban is tudom ajánlani ezt a helyszínt a kedvencek koncertjei közötti üresjáratokhoz.

Hiába szívtam tehát előre a fogam, összességében egy napra abszolút megérte kimenni - persze aligha mondok újat azzal, hogy ehhez kellett három olyan előadó, akikről tudtam, hogy élvezni fogom a koncertjeiket, és ebből kifolyólag minimális általános tanulságok vannak akár csak azzal kapcsolatban is, hogy kimennék-e jövőre. De úgy gondolom, velem egyetemben a Sziget is mindent megtett azért, hogy kihozza a maximumot ebből a napból.

(További képek az alábbi galériában)