Kávé nélkül lehet élni, csak nem érdemes. Ha nem ihatom meg a kedvenc capuccinómat a kedvenc éttermemben, nagyon nyűgös tudok lenni. Mert ennyi jár az ízlelőbimbóimnak és nekem is, ez a nap fénypontja, mert akkor csak én vagyok és finom, minőségi nedű, amelyhez nálunk, Tatabányán hozzáférni egyáltalán nem könnyű. Szerencsére idén tavasszal megnyílt a Café Frei, ahol végre tényleg olyan kávét lehet inni, ami nem minősül löttynek, de oda nyilván a napi mókuskerékben nem tudok elmenni, így maradtunk mi ketten a capuccinóval, ott, ahol megüti az én ínyenc mértékemet. Mindig egy kétszemélyes asztalhoz szoktam ülni egyedül (nyilván ha a kollégák elkísérnek, az más, velük is szeretek beszélgetni, de nekem kell az a fél óra kettesben saját magammal, énidő nélkül semmit sem ér a nap szerintem), és ebéd után szépen lassan, minden ízt az utolsó cseppig kiélvezve meginni a tökéletesen elkészített capuccinómat. Nem volt ez mindig így, néhány évvel ezelőtt még halálosan elfoglalt projektmenedzserként csak a túlélés miatt öntöttem magamba a kávét, az ínyenckedést fenntartva a pesti és külföldi kirándulásaimnak. Azonban mióta tudatos döntés eredményeként erőteljesen lassítottam a tempón, már van időm és energiám megélni az élet mindennapi örömeit a maguk teljességében. Minden valószínűség szerint nem csak én vagyok így ezzel, ugyanis a kávé a világ második legkedveltebb itala – az első a víz - , és egyre szélesebb körben nő a minőségi változat iránti igény. Ma már nemcsak Londonban küldik vissza a nem megfelelően elkészített eszpresszót az egyre kifinomultabb ízléssel rendelkező vendégek, hanem pl. Japánban is. Az eszpresszó még mindig a legnépszerűbb, de jönnek felfelé a speciality kávék is, és ma már nem kell Bécsig elmenni egy igazán jó melange-ért, nálunk is jobbnál jobb helyek nyílnak, újra előretör az a kávéházi kultúra, amely a boldog békeidőkben egyszer már divatban volt. Ez a kiadvány Londonban készült, ezért nyilván az ottani kávéhelyzetre koncentrál elsősorban, de ettől eltekintve egy nagyon hasznos és alapos darab, amelyből a téma iránt érdeklődők tájékozódhatnak a világtrendekről.

Nem szeretem az olasz kávét, de ez nem akadályozott meg abban, hogy ne költsek egy vagyont arra, hogy a feeling kedvéért Velencében a Rialto mellett annak rendje és módja szerint rendeljek egy igazi eszpresszót (és persze egy tiramisut, majd kicsit később három gombóc igazi gelato fagyit).  Pedig nem is az olaszok találták fel a kávét, hanem ez etiópok, de hol vannak az ő marketingesei a taljánokhoz képest ugyebár…

A legenda szerint egy kecskepásztornak köszönhetjük, hogy ma ilyen hévvel és mennyiségben fogyaszthatjuk a mennyei nedűt, Kr. u 650-ben ugyanis egy Kaldi nevű fiú felfigyelt arra, hogy a kecskéi igencsak felélénkülnek egy bizonyos növény piros bogyóit rágcsálva. Egyszer ő is megkóstolta őket, és nagyon bejött neki az élmény, elvitte a bogyókat a helyi monostor apátjának. Ő nem volt túlságosan elragadtatva, mérgesen bele is vetette őket a tűzbe, ahol jól megpörkölődtek a bogyócskák, isteni illatot árasztva. A papok nem voltak restek, gyorsan kivették a babokat a lángok közül, megőrölték, vízzel keverték el, és már el is fogyaszthatták a történelem első csésze kávéját. Nem biztos, hogy valóban így történt, de jól hangzik, nem? Az viszont tény, hogy a kávé története Etiópiában kezdődött, név szerint Kaffában, és egészen az 1400-as évekig nagy mély csönd volt körülötte, majd 1475-ben megnyílt az első kávéház Konstantinápolyban, és elindult hódító útjára a világ körül. 1645-ben, Velencében nyílt meg az első európai kávéház – ennek emlékére ültem egy csésze eszpresszó mellett a Canal Grandén pihentetve a szemem, nem törődve azzal, hogy ez mennyibe is kerül nekem, örök élmény marad a pillanat -, ahonnan hosszú volt az út a világ első barista bajnokságáig, amelyet 2000-ben rendeztek meg Monte Carlóban.

Nagy örömömre több alapszabály is megörökítésre került a kiadványban, olyanok mint  pl., a tökéletes eszpresszó 23-28 másodperc alatt kerül lefőzésre, a daráló minősége fontosabb, mint a presszógép, avagy az arabica és robusta kávébab közötti különbség. Átfogó képet kaphatunk arról, hogy melyek a legnagyobb kávétermelő vidékek – nem meglepő módon a sorrend: Brazília, Vietnám, Kolumbia -, milyen folyamatokon megy keresztül a leszüretelt kávé, amíg eljut elénk. Olvasmányos stílusban tudhatunk meg sok fontos információt, és még az is kiderül, hogy mi jellemző ránk a kedvenc kávétípusunk alapján. Az én capuccinó mániám ezek szerint azt jelenti, hogy „Úgy teszel, mintha megfontolt felnőtt lennél, holott valójában csak az számít, hogy jól szórakozz”. A fenébe, lebuktam.

Habár elsősorban ínyenceknek készült a kiadvány, mégis mindenki számára hasznos lehet a forgatása, hiszen nem árt, ha tudjuk, milyen utat tesz meg a kávébab a kávéövtől a csészénkig, és még ahhoz is megjöhet a kedvünk, hogy elmenjünk egy barista tanfolyamra, ahol túlléphetünk a műkedvelő szinten kávéfőzés szempontjából. Talán egy kicsit túl sok benne a szakszerűség és túlságosan London-központú, de összességében átjön a lényeg: a minőségi kávét érdemes megfizetni, mert teljesen más dimenziót nyújt, mint egy átlagos eszpresszó. Recepteket is találhatunk, illetve alapfokon megtanulhatunk kávét főzni (igen, a kotyogósnak megvan a maga technikája!), valamint többek között azt is megtudhatjuk, milyen kávéházakba érdemes beülni a világ nagyvárosaiban. Kár, hogy egy kicsit eklektikus lett a szerkesztés, de ettől még simán bele lehet veszni, ha csak egy kicsit is rajongunk a kávéért. Érdemes, lassan haladni vele, hogy kiélvezzük az aromáját és stílszerűen bekészíthetjük mellé a kedvenc kávéfajtánkat.

8/10