Szeretek futni. Az idei ősz egyik legboldogabb fél órája volt, amikor előző héten a Cseke-tó körül futottam délelőtt, ragyogó napsütésben, hulló falevelek között, avarral a talpam alatt. Nyugalom volt, boldogság, mosoly az arcomon. Béke. Nekem a futás kikapcsolódás, a gondolataim rendezése és a mozgás öröme. Valahogy erre próbál rávilágítani Christopher McDougall könyve is: a futásnak nem a pénzről, a teljesítményről, a hírnévről és a tökéletes testről kéne szólnia, hanem az örömről, merthogy igenis, futni születtünk.

A szerző újságíró és hosszútávfutó, aki a fájós lába miatt kezdett komolyabban foglalkozni a futás anatómiájával, lélektanával, a legeredményesebb futók titkaival, és kutatása közben szerzett tapasztalatait, történeteit rendezte könyv formába. Testközelből figyelhette meg a rejtélyes mexikói tarahumara indiánokat, a világ legjobb ultrafutóit; a regényszerűen felépített történetfüzér egy olyan futóversenybe fut ki, amelyen a világ legjobbjai mérkőznek meg a tarahumarákkal.

Miközben a szerző nagyszerű futók sorsát mutatja be, megismertet a futás tudományos hátterével is; különböző fiziológiai, táplálkozástudományi ismereteket, eltérő álláspontokat (mezítláb vagy cipőben fussunk) olvashatunk. A leadville-i verseny után a világ szeme a tarahumarák felé fordult: „– És jöttek ezek a sarus emberkék úgy, hogy egy percet sem edzettek a versenyre. És lepipáltak olyanokat, akik a világ legjobb hosszútávfutói közé tartoznak.” Innentől a szerző is leginkább rájuk figyel: bepillanthatunk lenyűgöző törzsi kultúrájukba, és láthatjuk két világ találkozását is, egy nép kizsákmányolásának eszközeit és következményeit.

A mezítlábas futás népszerűsítése és egy bizonyos sportszergyártó cég nevének emlegetése az én ízlésemnek kicsit sok volt a könyv során, a futóversenyzői és egyáltalán, az emberi életutak megrajzolása jóval érdekesebb része a kötetnek. Szintén nagyon izgalmas az evolúciós magyarázat bemutatása (tarkószalag, Achilles-ín stb.) arra, hogy az ember valóban futásra született, aki nem a sebességért, hanem a távolság leküzdéséért fut. Merthogy az ember még akkor is tud futni, amikor már minden más kidőlt: „Ha egy középkorú professzor egy meleg napon túl tud futni egy kutyát, nem nehéz elképzelni, mire képes egy csapat húsra áhítozó, jó kondiban lévő vadász-gyűjtögető egy túlhevült antiloppal szemben.”

A futás a könyv szerint a kollektív képzeletünkben gyökerezik, és minden a futásra való képességünkből ered; a futás tett emberré minket. A tetőpontja a Réz-kanyonba szervezett verseny, ahol mexikóiak, amerikaiak és tarahumarák futnak a futás és a verseny öröméért, mindenféle szponzorálás, médiafigyelem és egyéb nélkül. A világ legjobb futói, teljesen elrejtve a világ szeme elől, mint a bolondok. „De egyvalamit tudni kell a bolondokról: látják azt, amit mások nem.”

A futás sokaknak öngyógyítás, terápia; az mindenesetre biztos, hogy segít. Főleg akkor, ha nem eredményt várunk tőle (fogyást, kondit stb.), és nem azonnal. Az örömfutás a világ egyik legjobb dolga, és ez a könyv a néhol kicsit nyögvenyelősebb részei mellett is kedvet csinál hozzá, igazán motiváló. És ha csak élvezzük, hogy futunk, élvezzük a mozgást, a szabadságot, a futás rengeteget fog adni, jóval többet is, mint várnánk.

8/10

A kötetet a Park Könyvkiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.