Bár több féle variációja létezik ennek a levesnek, én most a klasszikus paradicsomos verziót fogom nektek leírni, és a nagy nyári melegben bizony jól esik a sok édes mellett néha hideg levest is enni (az uborkaleves grrr). Kenyérkockával vagy anélkül, végülis majdhogynem mindegy, egy jó tápláló, sűrű, izgalmas krémleves kerül a tányérunkba, csak időben kezdjünk hozzá.

Túl sok zaj vesz körül bennünket, nagyon nehéz rohanó világunkban lecsendesíteni annyira a lelkünket, hogy oda tudjunk figyelni a valóban fontos dolgokra. Hogy mik azok? Az attól függ, hogy milyen élethelyzetben vagyunk, hiszen folyamatosan változunk, és így a fontossági sorrend is ennek megfelelően alakul. Más problémával küzd egy húszéves pályakezdő, egy középkorú ember, vagy egy szépkorú, de ez a könyv nem erről szól, hanem arról, hogy miként találhatjuk meg a csendet abban az üvöltő közegben, amelyben élünk, mert a saját csendünket nekünk magunknak kell megtalálnunk. Nem kell nagy dolgokra gondolni, elég annyi, hogy ráleljünk arra a tevékenységre, amelynek során ki tudunk kapcsolni a napi gondjainkból, és el tudunk beszélgetni őszintén saját magunkkal. Nem, ez nem az ezredik önsegítő könyv, hanem egy olyan ember gondolatai, aki a világon egyedüliként járt a Föld mindhárom pólusán: az Északi-sarkon, a Déli sarkon és az Everesten. Semmi nagyképűség, világmegváltó és semmitmondó mondatok tömkelege, inkább csendes filozofálgatás a csend témaköréről valakitől, aki a legextrémebb helyzetekben tapasztalta meg a csend erejét és szépségét, és a tapasztalatait felhasználva, megtalálta a lelki békéjét a mindennapokban. Nem praktikus tanácsokat kapunk arra vonatkozóan, hogy ezt mi hogyan érhetjük el a saját kis életünkben, inkább elgondolkodtató kis eszmefuttatások sorát olvashatjuk ebben a nem túl vastag könyvben, amelyet célszerű magunkkal vinni, így metrón/buszon/akárhol bele tudunk olvasni, és nem az aznapi kis nyűgünkön túráztatjuk magunkat, hanem csendben gondolkodunk a szövegen. Már ezért érdemes volt megírni ezt a könyvet, nem?

Szánom, bánom bűnömet, de én eddig nem ismertem Erling Kagge-t, pedig ő egy igazi mai hős, aki amúgy teljesen hétköznapi életet él - könyvkiadással foglalkozik -, és extrém túrákat tesz, teljesen egyedül 50 napig sétál a nagy fehér semmiben, hogy elérje valamelyik Sarkot, hogy aztán a másikat is meghódítsa, majd letudja az Everestet is. És mindeközben nem száll el magától, nem játsza a sztárt, békésen éldegél családja körében, végzi a munkáját, és közben csendben megtalálta azt a lelki békét, amit mindenki keres.

Kicsit kölcsönvéve Elizabeth Gilbert elhíresült könyv és az abból készült film címét átalakítva, amelyben még Julia Roberts is szerepelt, folytatom tovább utam Nápolyban. Bár a filmet még láttam, de ahogyan értesültem épp Nápolyhoz is köze van. Kitérni erre most (még) nem fogok, de nyilván aki ismeri a nem rég említett műveket tudni fogja majd hova szeretnék kilyukadni.

Sajtóreggeli. Az vajon mi a vihar lehet? Muszáj megtudni! Nem vagyok profi újságíró, a saját munkám mellett, abszolút hobbiból írom a blogbejegyéseket (=nem kapok érte egy fillért sem, viszont annyira flow élmény ezzel foglalkozni, hogy nem érdekel), ezért még sohasem vettem részt ilyen eseményen, így  úgy döntöttem elmegyek rá, már csak azért is, mert 1. a nemrégiben megnyitott Magvető Café-ban lesz a rendezvény, ahová mindenképpen el akartam menni, de csak ezért nyilván nem utaztam volna fel Tatabányáról Budapestre, kellett egy jó alkalom hozzá, ami íme meg is érkezett egy emailben küldött meghívó formájában, 2. nagyon szeretem a Csapody Kinga álta igazgatott Manó Könyvek kiadványait, dacára annak, hogy alapvetően nem én vagyok a célcsoport, hiszen nincs gyerek a családban. Mindezek eredményeként kivettem egy nap szabadságot, kora reggel felültem a vonatra, és némi kevergés után (ami egy kicsit vicces, mert az Astoria környékén jártam egyetemre, vagyis elég jól ismerem a környéket, de a Dohány utcát eddig még sikerült elkerülnöm) meg is érkeztem a Magvető Caféba:

Meglepően kicsi a hely, de rettentően barátságos, dugig van könyvekkel (ami nálam már eleve nagy előny), egy csöppnyi kis kávézó, nem férnek bele túl sokan, de iszonyúan hangulatos:

 Nos, a reggeli eléggé bőségesnek ígérkezett, igazi terülj-terülj asztalkám fogadott bennünket:

Mivel nem voltam még ilyen helyzetben, ezért fogalmam nem volt róla, hogy mi az etikett, meg kell-e várni a rendezvény végét, vagy máris bele lehet kóstolni a finomságokba. Szerencsére a többiek már gyakorlottabbak voltak, és miután láttam, hogy elkezdik megpakolni a tányérjukat, én is közelebb merészkedtem, a sokféle mártogatós közül egy tojásost választottam, egy gluténmentes muffint is zsákmányoltam és természetesen kértem egy capuccinót (ez a kedvenc kávéfajtám, akárhová megyek, mindig ezzel tesztelem a helyi vendéglátó egység színvonalát).

Mire eljutottam ebbe a fázisba, kicsit lemaradtam a rendezvény elejéről (nem könnyű ám egy teljesen ismeretlen helyzetben feltalálni magunkat, de sokat tanultam a saját baklövéseimből, legközelebb majd jobban össze fogom tudni hangolni azt a sok mindent, ami hirtelen történt körülöttem), így már csak arra figyeltem fel, hogy elkezdődött a beszélgetés a könyvekről, amelyek miatt alapvetően meghívtak bennünket, nevezetesen a Csapody Kinga által írt Utazik a család könyvtrilógiáról. A rendezvény rendkívül jól kérdező háziasszonya, Oláh Andrea arról faggatta az írónőt, hogy milyen körülmények között születtek az alkotások, és megtudhattuk, hogy a kiadóvezetés mellett bizony csak éjjel jutott idő a fogalmazásra, de nagyon élvezte a kisfiával végigélt kalandokat a helyszíneken. Balatoni lányként nyilván a magyar tenger mellett érezte magát a legotthonosabban, de az egri és velencei-tavi kirándulások is nagy élményt jelentettek a kis család számára. Ezután az illusztrátortól tudhattuk meg, hogyan születtek meg a sorozatbéli család tagjainak figurái, majd a könyvek ötletgazdája, egy 4(!) gyermekes családanya mesélte el, családbarát szállodákkal foglalkozva miként jutott eszébe a szórakoztató könyvsorozat. Majd a könyvekben szereplő szállodák tulajdonosaival készült egy egyáltalán nem PR-szagú beszélgetés, a szakemberek meglepő őszinteséggel mondták el nekünk, hogy milyen kemény feladat megfelelni a náluk kikapcsolódó családok elvárásainak, és mennyi kreativitásra és folyamatos fejlődésre van szükség ahhoz, hogy egyrészt megtartsák a törzsvendégeiket, másrészt új vendégeket csábítsanak magukhoz.

Hamar elfutott az idő, a tartalmas beszélgetések után újra a kulináris kalandok kerültek előtérbe, a sok finomság közül a noszvaji szilvalekvárt muszáj volt még megkóstolni:

Annyira belemerültem a gasztronómiai élménybe, hogy ismét fáziskésébe kerültem, mire eljutottam odáig, hogy kérjek a könyvekből is egy-egy példányt, sajnos az egriből már nem maradt (mondom én, hogy ez egy külön műfaj, amit még tanulni kell), de ennél nagyobb bajom ne legyen, mert egy rendkívül jó hangulatú rendezvényen vehettem részt, amely úgy tudta felkelteni az érdeklődésemet a könyvek iránt, hogy még jól is szórakoztam közben, profi volt a szervezés, isteniek voltak a feltálalt étkek (Noszvajra már csak ezért a szilvalekvárért is biztosan el fogok menni). A Magvető Café a maga családias hangulatával tökéletes választás volt ehhez a rendezvényhez, egy igazi kis ékszerdoboz, ahol nemcsak a hozzám hasonló könyvmolyok érzik jól magukat, hanem mindenki, aki beülne valahová egy kicsit beszélgetni a baráti társaságával. Ha tudtam volna, hogy a Volt Fesztiválra induló tömeg miatt (képtelenség volt helyet szerezni a vonatokra) a tervezettnél két órával többet töltök majd Budapesten, nem rohantam volna ennyire  a végén, és maradtam volna még egy kicsit kávézgatni és eszmét cserélni a résztvevőkkel. Majd legközelebb.

A Sparban megtalálható akciók már többször adtak okot örömre, így úgy gondoltam, mi bajom lehet, ha kipróbálom a Jamie Oliver nevével fémjelzett konyhakéseket? Így rá is vetettem magam a matricagyűjtésre, és ezzel párhuzamosan persze a családot is rágyógyítottam a dologra, hiszen teszt a lelke mindennek. Mivel munkámból kifolyólag napi szinten használom a késeim, azt gondolom, elég nagy próbatételnek tettem ki őket, de csak szép sorjában a dolgokkal. 

Ez a meglehetősen furcsa édesség nem hiába került a Heti recept mai részébe, mivel gyakorlatilag az ötletességével nyűgözi le a fogyasztót. Levesbetétből édesség? Legtöbben talán megrémülnek, ha meghallják, hogy ez a desszert bizony cérnametéltből készül, sokan talán már képzeletben társítják is a húsleves ízével, de a végeredmény garantáltan nem elkezdi, hanem lezárja a vasárnapi ebédet. :) 

Beütött a nyár, megérkeztek a finomabbnál finomabb gyümölcsök a piacra, eshetünk neki a lekvár főzésnek. Már aki, ugye, mert én eddig még nem próbálkoztam a műfajjal, egyrészt mert akar a halál nyáron ötszáz fokban a tűzhely mellett állni és kevergetni a tűzforró lekvárt, másrészt pedig rajtam kívül senki sem pusztítja az üvegbe zárt nyarat a kamra polcáról, úgyhogy eddig hanyagoltam a műfajt. Mostanában azonban komolyan gondolkodom rajta, hogy ideje lenne összedobni életem első lekvárját, ezért viharsebesen lecsaptam Márk Szonja új szakácskönyvére, amely nemcsak a lekvárokra vonatkozóan ad remek ötleteket, hanem arra is, hogy milyen finom sütiket készíthetünk az ügyesen elkészített ízbombákból. Az Édesem cukrászda vezetője (alig várom, hogy csillapodjon a nagy meleg, és eljussak végre hozzá egy kis nasizásra, rengeteg desszertet kell kipróbálnom nála) nem hazudtolva meg önmagát, természetesen beletett egy kis ízcsavart az alapreceptekbe, így olyan izgalmas párosítások születtek, mint pl. narancslikőrös-feketeribizli, áfonya-szeder-citromfű, vörösboros füge vagy ananász-lime-gyömbér lekvár.  A meglepően kis méretű szakácskönyv nagyon sok érdekes és gyorsan elkészíthető sütireceptet tartalmaz, és még az olyan kezdőknek is, mint én, meg tudja hozni a kedvét a lekvárfőzéshez, ami Márk Szonja olvasatában nem egy unalmas konyhai tevékenység, hanem egy kiváló lehetőség a kreativitásunk kiélésére.

A lekvár főzés alapvetően nem bonyolult feladat, azonban van néhány szabály, amelyet észben kell tartanunk, ha nem akarunk csalódást érezni a végeredmény megtekintése után. A könyv elején mindjárt kapunk egy könnyen átlátható és értelmezhető összefoglalót az alapokról, amely áttanulmányozása után megnyugodhatik pánikolásra hajlamos piciny konyhatündéri lelkünk, hogy nem akkora ördöngősség az egész, és már meg is jött a kedvünk a kísérletezéshez, kíváncsian nézegetjük az elénk táruló ízorgiát lekvárfronton.

Ha nem is rohamosan, de napról napra közeledik hazatérésem napja, így, ha nem kell dolgoznom, megpróbálok minden egyes napot kihasználni. Ezért hétvégén se ültem a babérjaimon, hanem egy újabb rég tervezett helyre látogattam el, mégpedig az olasz Aprajafalvába, a trullók városába Alberobelloba.

Bár a Jus&Calzone alapvetően életmóddal foglalkozó oldalként fogant, sokszor elkerülhetetlen, hogy olyan témákkal is foglalkozzunk, amik ugyan nem feltétlenül ebben a kérdéskörbe tartoznak, de bizonyos szempontból tartoznak hozzá. A mai cikkem témája is ilyen, azonban a látszat ellenére nem a magyar fociba végtelen forrásként ömlő közpénzekről, meg a felesleges stadionépítésekről szeretnék beszélni, hanem arról, ahogyan a mai magyar szaksajtó megközelít egyes témákat, esetünkben a magyar válogatott andorrai totális kudarcát.

Az utóbbi években megszokhattuk, hogy a magyar foci válogatott eredményei elképesztő prioritást élveznek a többi itthoni sporthír fölött, a tavalyi EB-„siker” után például több száz cikk jelent meg a témában, látszólag minden médiafelület akart magának egy jó nagy szeletet a siker tortájából, ebből adódóan nem meglepő az sem, hogy a mostani andorrai fiaskó után is többnyire ez a téma uralta nem csak a szaksajtó hasábjait, de több, egyébként sporttal kevésbé foglalkozó portál oldalait is.

A baj nem feltétlenül azzal van, hogy az újságírók megpróbálják átrágni magukat azon, ami a magyar focival az utóbbi években történt, mert mint ahogy már említettem, ez kifejezetten fontos az emberek számára (talán túlzottan fontos?), a probléma sokkal inkább az, hogy az átlag publicisztikák nem tudnak, és főleg nem akarnak túllépni a kudarcok bemutatásán, ebből pedig komoly tendencia kezd kialakulni.

Ideje elkalandoznunk az egytálételekhez, méghozzá a csodás, megkerülhetetlen, kihagyhatatlan paella irányába. Ez a fantasztikus spanyol kaja mindenki szívébe belophatja magát egyszerűségével és formálhatóságával, hiszen gyakorlatilag azon múlik, mit teszünk bele, hogy mit is szeretnénk enni. Megannyi recept létezik, az igazi, alap paella tenger gyümölcseivel készül (és szerintem úgy is az igazi), de lévén nálunk nincs tenger, egy csirkés verziót fogok bemutatni.