John Bradshaw könyvének alcíme: Legyél a cicád legjobb barátja a tudomány segítségével. Ennél jobban nehezen lehetne összefoglalni a könyv legfőbb célkitűzését: tudományos alapon igyekszik minél többet minél olvasmányosabban és hasznosíthatóbban elmondani a macskákkal kapcsolatos eddigi kutatások eredményeiből. Inkább etológiai, mint tudományos ismeretterjesztő kézikönyv, amelyet azonban a stílusa és humora miatt „átlagos” macskatartók is bátran a kezükbe vehetnek.

Egy Mautner Zsófi-könyvtől az ember ínyenc lánya egyszerűen elkészíthető, de a fűszereknek és az időnként egzotikus hozzávalóknak köszönhetően mindig fejedelmi falatok receptjét várja, gyönyörű fotókkal, jó kis gasztrosztorikkal, nemzetközi kitekintéssel. És mint mindig, most is pontosan ezt kaptam kedvenc főzőnőm (aki már nagyon régen túllépett a gasztroblogger státuszon, inkább afféle kulináris nagykövet, a hazai gasztroélet egyik motorja) legújabb kiadványa, amely ezúttal az évszakok köré csoportosítja a jobbnál jobb receptúrákat. Az ő védjegye a multikulti, így békésen megfér egymás mellett a legendás chlodnik, a lengyel céklaleves, a bécsi Kaiserschmarn, vagyis a smarni túrós változatával, amelyhez érdemes kipróbálni egy jó kis fűszeres sült szilvát, de a francia kulinária is képviselteti magát egy karácsonyi finomsággal, nevezetesen a pain d’épices- vel, vagyis a mézes-fűszeres kenyérrel, de a skandinávok  sem maradnak ki a buliból, az eggnog kávés változatával is megismerkedhetünk. És ez még csak egy kis ízelítő volt abból az ízorgiából, amely az olvasóra vár, van itt minden, ami szem-szájnak ingere, egyszerűen, de jól megcsavarva és megfűszerezve, ahogyan Zsófitól megszokhattuk. A kivitelezés gyönyörű, nem véletlenül vette igénybe a szerző foodstylist segítségét, nem csak az ételek minőségére szokott adni, hanem a külcsínyre is, és ez most sincs másként, művészi igényű fotók készültek a finomságok mellé, amelyek olyan ínycsiklandozóak, hogy az ember lánya azonnal elkezdené végigsütni-főzni azt a nem kevés receptet, amely a szeme elé tárul ebben a szép és tartalmas kötetben.

Borongós tél, zsenge zöldek, kora, nyári gyümölcsök, forró kánikula, őszi gazdagság, téli csillogás – az évszakok körforgása köré kerültek tematizálásra a receptek, januártól decemberig sorjáznak az ötletek, sokszínűen, ízletesen, zsófisan.

Szeretek futni. Az idei ősz egyik legboldogabb fél órája volt, amikor előző héten a Cseke-tó körül futottam délelőtt, ragyogó napsütésben, hulló falevelek között, avarral a talpam alatt. Nyugalom volt, boldogság, mosoly az arcomon. Béke. Nekem a futás kikapcsolódás, a gondolataim rendezése és a mozgás öröme. Valahogy erre próbál rávilágítani Christopher McDougall könyve is: a futásnak nem a pénzről, a teljesítményről, a hírnévről és a tökéletes testről kéne szólnia, hanem az örömről, merthogy igenis, futni születtünk.

Kávé nélkül lehet élni, csak nem érdemes. Ha nem ihatom meg a kedvenc capuccinómat a kedvenc éttermemben, nagyon nyűgös tudok lenni. Mert ennyi jár az ízlelőbimbóimnak és nekem is, ez a nap fénypontja, mert akkor csak én vagyok és finom, minőségi nedű, amelyhez nálunk, Tatabányán hozzáférni egyáltalán nem könnyű. Szerencsére idén tavasszal megnyílt a Café Frei, ahol végre tényleg olyan kávét lehet inni, ami nem minősül löttynek, de oda nyilván a napi mókuskerékben nem tudok elmenni, így maradtunk mi ketten a capuccinóval, ott, ahol megüti az én ínyenc mértékemet. Mindig egy kétszemélyes asztalhoz szoktam ülni egyedül (nyilván ha a kollégák elkísérnek, az más, velük is szeretek beszélgetni, de nekem kell az a fél óra kettesben saját magammal, énidő nélkül semmit sem ér a nap szerintem), és ebéd után szépen lassan, minden ízt az utolsó cseppig kiélvezve meginni a tökéletesen elkészített capuccinómat. Nem volt ez mindig így, néhány évvel ezelőtt még halálosan elfoglalt projektmenedzserként csak a túlélés miatt öntöttem magamba a kávét, az ínyenckedést fenntartva a pesti és külföldi kirándulásaimnak. Azonban mióta tudatos döntés eredményeként erőteljesen lassítottam a tempón, már van időm és energiám megélni az élet mindennapi örömeit a maguk teljességében. Minden valószínűség szerint nem csak én vagyok így ezzel, ugyanis a kávé a világ második legkedveltebb itala – az első a víz - , és egyre szélesebb körben nő a minőségi változat iránti igény. Ma már nemcsak Londonban küldik vissza a nem megfelelően elkészített eszpresszót az egyre kifinomultabb ízléssel rendelkező vendégek, hanem pl. Japánban is. Az eszpresszó még mindig a legnépszerűbb, de jönnek felfelé a speciality kávék is, és ma már nem kell Bécsig elmenni egy igazán jó melange-ért, nálunk is jobbnál jobb helyek nyílnak, újra előretör az a kávéházi kultúra, amely a boldog békeidőkben egyszer már divatban volt. Ez a kiadvány Londonban készült, ezért nyilván az ottani kávéhelyzetre koncentrál elsősorban, de ettől eltekintve egy nagyon hasznos és alapos darab, amelyből a téma iránt érdeklődők tájékozódhatnak a világtrendekről.

Nem szeretem az olasz kávét, de ez nem akadályozott meg abban, hogy ne költsek egy vagyont arra, hogy a feeling kedvéért Velencében a Rialto mellett annak rendje és módja szerint rendeljek egy igazi eszpresszót (és persze egy tiramisut, majd kicsit később három gombóc igazi gelato fagyit).  Pedig nem is az olaszok találták fel a kávét, hanem ez etiópok, de hol vannak az ő marketingesei a taljánokhoz képest ugyebár…

A határidőnapló, naptár az a dolog, ami megkönnyíti minden ember életét. Az okostelefonos megoldástokól a legegyszerűbb asztali naptárig ezerféle megoldást választhatunk arra az egyszerű problémára, hogy a hétköznapok teendőit valahogy a kordában tartsuk. Ugyan még csak október eleje van, de a papírírószer boltokban már megjelentek az első, szebbnél szebb 2019-es határidőnaplók, úgyhogy már nyugodtan el lehet azon gondolkodni, hogy jövőre mire érdemes beruházni. Az Édesvíz Kiadónál is hasonlóképp gondolkodhattak, ők egy szép, hasznos, inspiráló határidőnaplót jelentettek meg nemrégiben.

Stéphane Garnier könyve egyszerre nyit ablakot nekünk a macskák életének sokszínűségére, és mutatja meg, mennyi mindent tanulhatunk ezektől a csodás lényektől. A rövidke kötet mottója: „Gondolkodj és élj úgy, mint a macskád!” – ehhez pedig a szerző rengeteg hasznos és elgondolkodtató ötletet ad macskával és macska nélkül élő emberek számára egyaránt.

Egy Kistücsökbéli gasztrokalandot leszámítva több, mint húsz éve nem jártam a Balatonnál, és mivel jövőre be szeretném hozni a lemaradást, szerettem volna tisztában lenni azzal, hová is lesz majd érdemes ellátogatni egy jót enni, és egyáltalán, hol is tart a gasztoforradalom a magyar tenger partján. Jól választottam, mert ebből a könyvből tényleg teljes képet lehet kapni a jelenlegi állapotokról (igaz, hogy szegény déli part kicsit alul van reprezentálva, de nem baj, így is annyi célállomást sikerült összeírnom, hogy eltart néhány évig, amíg végigjárom őket), nem csak az éttermeket/strandbüféket ismerhetjük meg, hanem olyan izgalmas dolgokat is megtudhatunk, hogy a hekk magyar neve csacsihal, és biztosan nem a Balatonból származik, már csak azért sem, mert teljes halászati tilalom van érvényben az egész tóra vonatkozóan. Hogy akkor mégis honnan kerül a vendégek asztalára a hal? Ez is kiderül a könyvből, ahogyan az is, hogy miért szaporodott túl a busa a Balatonban, és milyen problémákat okozott az angolnák betelepítése a tóba. Egyáltalán nem csak egy gasztrotérképet kapunk a pénzünkért, hanem egy nagyon sokrétű áttekintést a Balatonról, a legendás Kistücsöktől kezdve azon túl, hogy mennyire lendítették fel a gasztroéletet a Pestről leköltöző tapasztalt vendéglátósok, egészen addig, hogy mit is csinál egy strandbüfés télen. Teljesen elképedtem azon, hogy milyen messzire került gyerekkorom hekkes-lángosos-főtt kukoricás világa (nem fogom azt hazudni, hogy már akkor is olyan ínyenc voltam, mint most, dehogyis, nem volt annál nagyobb buli, mint a barátokkal eszegetni ezeket a tipikus standételeket és ki sem jönni egész nap a Balatonból, kit érdekelt tizenévesen a gasztronómia?), néhány év alatt hatalmas fejlődésen ment keresztül a vidék, a minőségi vendéglátás került előtérbe, és ha sikerül kiaknázni a lehetőségeket, szép jövő vár mind a vendéglátósokra, mind a vendégekre.

Habár a különböző témák eléggé eklektikusan követik egymást, mégis összeállnak egy egységes egésszé, szórakoztató és közérthető stílusban ismerkedhetünk meg a mai Balatonnal, nincsenek tabutémák, a szerzőről süt, hogy imádja a tavat, és miközben teljes gőzzel szurkol, hogy minél jobban fejlődjön, gasztroújságíróként átlát olyan összefüggéseket is, mint pl. miért nem jó hosszú távon az, hogy a Káli-medence ennyire divatba jött az utóbbi időben.

Az az ország, ahol a fahéjas csigának külön ünnepnapja van - október 4. - az rossz hely nem lehet. Márpedig a svédek bizony ennyire szeretik ezt az édes finomságot, és ez még mindig semmi, a sütihez kávé is jár náluk, ennek a sajátos kis szertartásnak pedig neve is van: fikának hívják. Ez a magyarul eléggé viccesen hangzó szokást annyira komolyan veszik, hogy beépült a mindennapjaikba, sőt, a finnek és a hollandok után a svédek isszák a legtöbb kávét a világon. Ki gondolta volna, ugye? Manapság nagyon divatos a skandináv életérzés, de a dánok marketingje a hyggével valahogy jobban sikerült, ezért jóval kevesebb szó esik a lagomról, ami kb. ugyanazt jelenti, csak svéd kiadásban. A lagom szó "körbeadást" jelent, és onnan ered, hogy a vikingek korában a mézsör körbejárt az asztal körül, és mindenki csak annyit kortyolt belőle, hogy a többieknek is jusson, vagyis a mértékletességre, egyszerűségre és elégedettségre való törekvést jelenti. A fika is része a lagomnak, a mi kávészünetünknek egy ínyencebb fajtája, naponta többször is összeülnek a kollégák a munkahelyen / a barátok akárhol, és egy jó kávé és egy finom süti mellett jól elbeszélgetnek egymással. Ez a kicsiny könyvecske nem többet és nem kevesebbet vállalt annál, hogy betekintést nyújtson a svéd életérzésbe, amelyet összességében meg is tesz, csak eléggé rapszodikusan szerkesztve. Ez egy nagyon helyes kis könyv, pont arra való, hogy egy jó kávé mellett végiglapozgassuk, de az árát szerintem mellélőtték, a 3.150 Ft - ot kicsit borsosnak gondolom a tartalomhoz képest. Szépen illusztrált darab, jó kézbe venni, de viharsebesen el lehet olvasni, felületesnek nem mondanám, de nem arról szól, hogy komolyabban elmélyedjünk a fika részleteiben, egy kis ízelítőt kapunk a svédek ezen szertartásából, gazdagabbak leszünk jó néhány információval, szép idézettel, néhány recepttel, mondhatnám első randinak tökéletes, de azért az esküvőre még ne készüljünk, ahhoz jobban meg kell ismerkednünk egymással.

A svédek tudnak élni, a kávé és a fahéjas csiga mellett nagy gyengéjük a kardamom (az EU-ban ők fogyasztják a legtöbbet ebből a különleges fűszerből), és olyan művészi szintre emelték az általunk is ismert forralt bort, hogy öröm olvasni a receptet. És akkor az áfonyalevesükről és a marcipánnal töltött kardamomos zsemléjükről még nem is beszéltem...

Mi köze van a pontynak a keresztes háborúkhoz? Hogyan menekült meg Párizs a pestistől a limonádénak köszönhetően? Hogyan jött létre a levespor? Melyik nép nevéből ered a kannibalizmus? Hogyan befolyásolta az ebédlőasztal a francia forradalmat? Hogyan született meg a Worcester-szósz? Milyenek voltak az angol csokoládéházak? Mikor alakult ki a barbecue? Ki nyerte meg a mexikói Cukrászdaháborút? Mivel sűrítették eleink az ételeket? Megannyi érdekes és izgalmas kérdés, amelyre választ kapunk ebből a gyönyörűen illusztrált kiadványból, amelyben ínycsiklandozóan fonódik össze a történelem és a gasztronómia. A British Library gyűjteményéből származó fotók hihetetlenül hangulatosak, visszavisznek bennünket régen letűnt korokba, segítségükkel sokkal könnyebben felidézhető jó néhány gasztrotörténeti érdekesség. Egyáltalán nem száraz szakkönyvről van szó, meglepően humoros a hangvétel, időnként sajnos túlságosan is az, néha komolytalanná válik, de ennél több hibát nem nagyon tudok felróni ennek a különleges könyvnek, amelyből rengeteg ismeretre tehetünk szert Kulinária berkein belül. A könnyed hangvételű, de egyáltalán nem felszínes kiadványban olyan tabutémához is hozzá mer nyúlni a szerző, mint a kannibalizmus, de amúgy sem gyenge lelkületű hölgyeknek való olvasmányról van szó, hiszen az itt tárgyalt különlegességek összeforrnak a háborúkkal, forradalmakkal, mégis meg tudja őrizni a kényes egyensúlyt történelem és gasztronómia között, ezért az összhatás inkább érdekes, mint tragikus és drámai. Elsősorban a história és a konyhaművészet szerelmeseinek ajánlom ezt a fantasztikusan szép kiadványt, amelyet öröm kézbe venni, és számtalan új információval gazdagítja olvasóját.

A legizgalmasabb téma kétségkívül a kannibalizmus, azonban a kakaóról, a levesporról, a sűrítőanyagokról, a szószokról és megannyi más hétköznapinak látszó témáról is olyan érdekfeszítően tud mesélni nekünk a szerző, hogy tuti biztosan együltő helyünkben olvassuk végig ezt a könyvet, miközben a szebbnél szebb fotókban gyönyörködünk.

Te is a telefonoddal kelsz és fekszel, és félembernek érzed magad, ha nincs a kezed ügyében a mobilod? Üdvözöllek a klubban! Ugyan soha nem voltam a klasszikus értelemben vett facebook-függő, nem hoznak lázba a lájkok (na jó, nem fogok hazudni saját magamnak, blogger pályafutásom kezdetén ez egyáltalán nem volt így, de ennyi év után már a helyén tudom kezelni a dolgot), nem kifelé élem az életem, de azért úgy éreztem, hogy túlságosan sokat lógok a telón, ezért szépen lassan elkezdtem lejönni róla. Ha előbb kerül a kezembe Catherine Price praktikus kézikönyve, kicsit gyorsabban lezajlott volna ez a folyamat az életemben (még mindig van hová fejlődnöm, de ma már néhány kisebb kilengéstől eltekintve csak funkcionálisan használom az eszközt), mert nagyon jól fel vannak építve az ötletek, amelyekkel visszavehetünk a telómániából. Persze nagyon amerikai a könyv, kicsit harsány és vannak benne túlzások (nyilván nem fogok ébresztőórát venni, inkább távolabb teszem az ágyamtól a mobilt, hogy biztosan fel kelljen kelnem ahhoz, hogy benyomjam rajta a szundi gombot), de alapvetően egy nagyon hasznos kis darab ahhoz, hogy erőt vegyünk magunkon és visszavegyük az irányítást az életünk ezen szegmensében. Szerintem a mobilfüggőség igenis nagy probléma, rémes látni, hogy egy baráti beszélgetés során mindenki a telóját bújja, ahelyett, hogy egymásra figyelnének, ebéd közben is ott a mobil az asztalon (oké, én is le szoktam fényképezni, hogy mit eszem/iszom - gasztromániám miatt ez nálam "normális" - , de miért kell pötyögni étkezés közben, főleg akkor, ha ott ül valaki velem szemben, akivel egy jót is lehetne beszélgetni, nem értem, komolyan), és akkor arról nem is beszélek, milyen lehangoló látvány tud lenni, ha egy fiatal pár az asztalnál ülve nem egymásra néz, hanem a telefonját püföli. Nem vagyok álszent, én is a telón csevegek a családommal és a barátaimmal, és igen, az emaileket is azon keresztül nézem, de engem nagyon zavar, hogy lépten-nyomon belebotlok a másik ember magánéletébe, mindenkinek a fülén ott lóg a telefon, és akarva-akaratlan részese leszek az éppen aktuális beszélgetéséhez, amelyhez alapvetően semmi közöm sincs. Túl nagy a zaj, ami körülvesz bennünket, ezért én már jó ideje igyekszem csökkenti magam körül, a telefont nem kapcsolom ki (nyilván a moziban igen, de ezzel sajnos egyedül szoktam lenni a vetítőteremben), de tényleg csak fontos dolgokat intézek rajta, a közösségi médiafogyasztásomat  pedig igyekszem minimálisra redukálni. Mert nem fogok lemaradni semmiről, az igazán fontos dolog a család és a barátok, minden más ráér. Egyáltalán nem csodaszer a probléma kezelésére Catherine Price könyve, de jól összefoglalja, miért vagyunk telefonfüggők, és remekül használható ötleteket ad arra, hogyan lehet ha nem is legyőzni, de csökkenteni a mobilfüggőséget, érdemes elolvasni.

A mobiltelefon hihetetlen gyorsasággal uralta el az életünket, hiszen nagyban megkönnyíti azt, ugyanakkor szinte észrevételenül függővé is tesz, a közösségi média pedig torz képet ad arról, hogy egyes emberek milyen boldogok, mi pedig elkezdünk szorongani, hogy egyrészt kimaradunk valamiből, másrészt pedig szorongunk, hogy dögunalom az életünk. Nem könnyű tudosítani magunkban, hogy mi az az egézséges határ, ameddig érdemes használni a telefont, és mikor kell tudni letenni, hogy időrabló és értelmetlen szörfölgetés helyett inkább elmenjünk sportolni vagy családi/baráti programot szervezni. Ne legyenek illúzióink, ez a könyv nem fogja megmondani a tutit a leszokáshoz, de el tud indítani a gyógyulás útján, és ez nem kis fegyvertény szerintem.