Mária Antónia Jozefa Johanna, a Habsburg-Lotaringiai-házból származó osztrák főhercegnő, német-római császári, magyar és cseh királyi hercegnő - azaz Marie Antoinette, Mária Terézia 15. lánya a többség számára ismert. Nincs, aki ne hallott volna a sokáig el nem hált házasságáról, fényűző életéről és az ezáltal kapott "Madame Déficit" gúnynévről, vagy a haláláról. De ki is volt ő? Egy felelőtlen, csak önmagával és a divattal, a luxussal törödő francia uralkodó vagy ezeket a címéket csak az utókor ragasztotta rá? És ha igazak is felsoroltak, mit köszönhetünk ma neki, a divat iránti szenvedélyének? Hiszen ruhái a mai napig inspirálják a nagy divatházakat.
A Habsburg-házra nagyon rájárt a rúd: Mária Terézia gyermekeit sorra vitte el a feketehímlő, amit a trónörökös, József feleségei sem éltek túl. Az utolsó remény Mária Terézia legfiatalabb lányában, Mária Antóniában és az ő jövőbeli- Lajos Ágosttal való- házasságában volt.
"Nincs kenyerük? Miért nem esznek kalácsot?" - Marie Antoinette rengeteg hibát elkövetett élete során, de ezt a mondatot sohasem mondta ki, viszont kiválóan rámutat arra, hogy egyrészt mennyire gyűlölték a franciák az "osztrák nőt", másrészt pedig arra, hogy a nagy francia forradalom valójában éhséglázadás volt, amely azért tudott ennyire elfajulni, mert az uralkodó nem vette komolyan az országában fellépő problémákat, amelyekhez felesége fényűző partijaihoz semmi köze sem volt. XVI. Lajos nem volt királynak való, hiányzott belőle minden, ami az uralkodáshoz szükséges (politikai éleslátás, stratégiai látásmód, az államügyek átlása, stb.), egy egyszerű, békés ember volt, akinek a lakatosmesterség volt a hobbija, és egyáltalán nem illett össze pompakedvelő, nem kicsit felszínes feleségével, akiről élete végén derült ki, hogy milyen kiváló politikai érzékkel rendelkezik, és más körülmények között valószínűleg remek királynő vált volna belőle.
A fiatal lány, aki 14 évesen került Franciaországba, nagyon egyedül érezte magát új hazájában, hiszen teljesen új udvartartást kapott, mindentől búcsút kellett vennie, ami addig fontos volt a számára, ráadásul a férjével sem találták meg a közös nevezőt, olyannyira nem, hogy hosszú évekig nem sikerült elhálniuk a házasságukat. A trónörökösnek eddig tartott, hogy rászánja magát egy intim műtétre, ehhez azonban az kellett, hogy sógora, a leendő II. József császár elbeszélgessen vele, mint férfi a férfival. A fiatal lány nyilván nem tudta feldolgozni, hogy a férje nem él vele házaséletet, az ő helyzetében pedig nem kereshette máshol a szerelmet (a trónörökös feleségének erényére minden királyi udvarban nagyon vigyáztak dinasztikus okokból, hogy a születendő utód vérvonalához ne férhessen kétség), így a felszínes mulatságokhoz, a divathoz és a kártyajátékokhoz menekült, hogy ideig-óráig boldognak érezhesse magát. Hiába írta édesanyja, Mária Terézia hozzá folyamatosan megróvó leveleit, nem volt mellette, ezért tényleges hatást nem tudott gyakorolni rá.
Miután nagy nehezen elhárultak a házasélet elől az akadályok, Marie Antoinette mindent megtett legfontosabb kötelessége érdekében, vagyis, hogy gyereket szüljön, és ezzel biztosítsa a dinasztia folytatását. Négy gyermeknek adott életet, azonban közülük az elsőként született fiú Lajos József herceg 8 éves korában meghalt tuberkolózisban, az utolsóként született lány, Zsófia hercegnő pedig 11 hónapos korában vesztette életét. Lajos Károlynak, a trónörökösnek tragikus sors jutott, 1795-ben halt meg tuberkolózisban a Temple börtönben (habár rengeteg legenda született arról, hogy kicserélték egy másik fiúval, őt magát pedig kimenekítették az országból, ez nem sajnos csak afféle városi legenda). Az egyetlen családtag, aki túlélte a forradalmat, az elsőszülött gyermek, Mária Terézia Sarolta, akinek az volt a szerencséje, hogy lány lévén nem gondolták veszélyesnek a hatalmukra a forradalmárok, és engedélyezték II. Ferenc császárnak, hogy a bécsi udvarba vigye. Idővel hozzáment Artois grófjához, de a házasság nem volt boldog, gyermeke pedig nem született, 1851-ben hunyt el.
1774-ben került trónra a királyi pár, kezdetben nagyon népszerűek voltak, azonban ahogyan romlott az ország gazdasági helyzete, egyre inkább a királyné ellen fordult a népharag, aki egyáltalán nem foglalkozott a politikával (ugyanakkor gondos anya volt), a király pedig alkalmatlan volt az uralkodásra, így rohamléptekkel haladtak az események a tragikus végkifejlet felé. A királynénak sok örömet szereztek a gyerekei, és megismerte az igazi szerelmet is, a svéd nagykövet, Axel von Fersen gróf oldalán, aki őszintén szerette a királynőt, mindent megtett, hogy kimenekítse a fogságból, a legutolsó pillanatig küzdött azért, hogy megmentse szerelme életét.
1789-ben kitört a francia forradalom, az uralkodópárt kezdetben viszonylag kényelmes őrizet alatt tartották Párizsban, a Tuileriák palotájában. Marie Antoinette-ből a vészhelyzet kihozta addig rejtőző uralkodói kvalitásait, és megszervezte a menekülésüket, azonban a rossz szervezés miatt elfogták őket, és 1791-ben örökre bezárult mögöttük a Temple börtön kapuja. Ha II. József császár nem halt volna meg 1790-ben, a királyi pár és gyermekei valószínűleg túlélik a vérzivataros forradalmat, hiszen soha nem engedte volna, hogy lefejezzék a húgát és a sógorát, gondolkodás nélkül háborút üzent volna Franciaroszágnak, öccse, II. Lipót azonban erre nem volt hajlandó, aztán 1792-ben már mindegy volt, hiszen a franciák üzentek hadat Ausztriának. 1793. január 14-én ítélete halálra a konvent XVI. Lajost, akit január 21-én fejeztek le guillotine-nal, a trónörököst elválasztották a királynétől, aki 1793. október október 16-án követte férjét a halálba.
Élete utolsó éveiben az egykor felületes királynő teljesen megváltozott, miközben férje tehetetlenül sodródott az eseményekkel, mindent megtett, hogy megmentse családja életét, rengeteg levelet írt, minden diplomáciai lehetőséget kihasznált, ekkor derült ki, hogy ha nem menekül fiatalon saját boldogtalanásága elől a felületes szórakozásba, milyen jó uralkodó válhatott volna belőle, hiszen a képességei megvoltak hozzá. Az uralkodói pár a letartóztatásuk után találta meg azt harmóniát, amely házasságukból olyan fájóan hiányzott korábban, példásan nevelték a gyerekeiket, ebből is látszik, hogy ha nem rájuk várt volna a korona, és "egyszerű" főúri családban éltek volna, valószínűleg boldog évek vártak volna rájuk, a guillotine árnyékában azonban kaptak még néhány viszonylag szép évet a kegyetlen sorstól. A királyné távol a fényűzéstől megkomolyodott, de túl későn kezdett politikával foglalkozni és a történelem is átrohant rajta, ezért nem tudta megmenteni sem a férje, sem a saját életét. Az uralkodópár méltósággal viselte a sorsát, rangjához méltóan fejezte be életét.
Marie Antoinette-et a politika nem érdekelte, nem foglalkozott vele, viszont a divatért és a luxusért rajongott. Valószínűleg ő a valaha legtöbbet ruhákra költő királynő a történelemben. Divat terén nagyon sokat köszönhetünk neki. A szabómesterség általa kapott helyet a művészetek között. Személyes varrónője, Rose Bertin "divatminiszteri" rangot kapott és ahogy Sisi fodrásza, Rose is komoly megtiszteltetésben részesült. Sofia Coppola filmje- amelyben Kristen Dunst alakítja a királynét- tökéletesen bemutatja az életmódját, a fényűzést, a divatmániáját, ugyanis valóban minden egyes nap más toalettet viselt, amelyekhez természetesen külön-külön cipő is tartozott, Egyszer egy udvarhölgyet 3 hónapra kitiltottak a palotából, mert kétszer ugyanabban a ruhában jelent meg.
A Coppola-féle Marie Antoinette c. film
Habár a film kosztümjei hasonlítanak az eredetiekhez, néhol igencsak sántítanak. Marie Antoinette stílusáról leginkább a róla készült portrékról tudhatunk meg többet: szerencsére Jean-Baptiste André Gautier-Dagoty, Louise Élisabeth Vigée Le Brun többször is megfestették. Ehhez kapcsolódik, hogy anno ő indította el a divatlapok ősét, ugyanis a róla készült divatrajzokból alakult ki később a máig egyik legrangosabb divatmagazin, a Vogue. Divatgyűjteményei nyomdai sokszorosítása járult ehhez a leginkább hozzá: 1777- ben Moreau metszeteivel jelent meg a Monument du Costume, majd a La Galerie des Modes et Costumes Francais.
Az etikett minimum napi három átöltözést kívánt meg. Elegáns, formális ruha; kicsit egyszerűbb napközbeni tevékenységekhez; királynői toalett esti estélyekhez, vacsorákhoz stb. és (ahogy fentebb is olvasható) Marie Antoinette nem szeretett kétszer ugyanabban a ruhában megjelenni. A feljegyzések szerint mindig készült számára 36 új öltözék a nyári szezonra, és 36 a téli szezonra: 12 udvari, 12 elegáns, 12 hétköznapi - persze az utóbbiak sem egyszerű kis pamutruhák voltak-. Viszont legalább jól kihasználhatóak voltak: a nyáriakat ősszel, a télieket tavasszal is lehetett hordani. Ez évente 72 új ruhát jelentett csupán a királyné számára, emellett hetente 4 pár új cipellőt is készítettek neki (nem csoda,hogy 3 termet is kitöltöttek a versailles-i kastélyban). A királyné leginkább a pasztell színeket kedvelte: a halványzöldet, a sárgát,a lilát, a világoskéket, a világos rózsaszínt és a finom szürke árnyalatokat. A korra jellemzően a ruhákon megjelentek a virágminták, a szalagok és a fodrok. Mária Antónia minden szezon végén áttekintette az adott kollekciót, és átalakíttatta, vagy elajándékozta a ruhákat. Az ezen kívül rendelt elképesztő mennyiségű muszlin, pamut, és más egyszerűnek számító anyagból készült ruha persze ebbe nem számított bele. Ezek alapján valóban hihetetlen összegeket költhetett ruhákra, cipőkre és ékszerekre, amiket szintén imádott.
A francia királyné a divat kedvéért a francia udvar ősi hagyományait is megszegte, ha a helyzet, pontosabban az öltözéke azt kívánta. Utálta a merev francia etikettet, ez ellen való lázadását a ruhái révén mutatta ki, amelyek kényelmesebbek, emberközelibbek voltak. Elegáns formában, de tetszett neki negligé-nek (hanyag) vagy deshabillé-nek (levetkőzött) nevezett öltözködési stílus, amely sokkal kényelmesebb volt, mint a merev gálaöltözékek. Persze egy királynénak vannak kötelességei, így amikor hivatalosan kellett megjelennie, ezeket az egyszerűbb, "polgáriasabb" öltözékeket száműzte, csupán a király, a gyerekei, vengédei társaságában, a "hétköznapi" életében hordta őket.
Persze ez nem mehetett így sokáig, Marie Antoinette-ért amúgy sem rajongott a nép. Bár egyesek szerint kiadásai korántsem voltak olyan hatalmasak, a bezárkózó, népével soha nem találkozó királynével szemben lassan nőtt a polgárok neheztelése. Gondtalanul, fényűzően élt, rengeteget áldozott ünnepségekre, estélyekre, amelyekre barátait, az udvari arisztokratákat és külföldi nemeseket hívta meg. Kegyencei társaságában esztelen költekezésekbe kezdett, olyannyira, hogy azt még anyja, Mária Terézia sem hagyhatta szó nélkül, aki leveleiben mértéktartóbb életre intette lányát. Ez a fergeteges szórakozás és gátlástalan költekezés tette őt később általános bűnbakká a franciák szemében, ez pedig már a guilottine-hez vezető lépcső első foka volt. Az ország minden pénzügyi bajáért őt okolták, innen a "Madame Déficit" gúnynév. De vissza a ruhákhoz. Várható volt, hogy a királyné nem ússza meg botrány nélkül a mániáját, ami egy portré által ki is robbant. Mária Antónia különösen kedvelte a chemise-t, muszlinból varrt, fűző nélkül viselt, féllábszárig érő ingruhát. Élisabeth Vigée Le Brun, az udvari portréfestőnő készített róla azt a bizonyos képet, amelyen a királyné angolos szalmakalapot és áttetsző muszlinból készült ingruhát visel. A jól sikerült képet kiállították, és (természetesen) azonnal kitört a botrány, ugyanis az angolos szalmakalap és pórias muszlinruha nem méltó egy királynéhoz. A portrét gyorsan kicserélték egy udvari gálaöltözékes példányra, de innentől az osztrák nőről mindenkinek megvolt (még inkább) a véleménye. Ettől függetlenül, az arisztokrata hölgyek persze utánozták.
A botrányt keltő potré és a "cserefestmény"
Tehát Marie Antoinette hirtelen nemcsak királyné, hanem divatikon is lett, akinek stílusát az akkori tehetősebb francia hölgyek igyekeztek több-kevesebb sikerrel követni, úgyanis, ahogy a mai nagy divatházak (ha már francia, pl: a Chanel), ő is ugyanolyan gyorsan változtatta az adott "módit", és anyagilag is elég megterhelő volt őt követni. Az előkelő társaság pedig egyértelműen az ő öltözködési sítlusát követte.
Ami a frizuráját illeti: az általa elavultnak tartott fehér parókát szürkére púderoztatta, amelyet gálaruháihoz viselt. Ilyenkor frizuráját mindig kedvenc udvari mesterfodrásza, Léonard tornyozta a haját jelentős magasságba (pouf), majd ragyogó ékszerekkel díszítette és erre jött még a kalapköltemény. Marie Antoinette a korhoz képest mindig letisztult, egyszerűnek nevezhető frizurákat hordott (akármennyire is tűnhet mai szemmel bizarrnak).
A sminket illetően: a királyi udvarban még alváshoz is kifestették magukat a nők, a kor leghasználtabb sminkterméke pedig egyértelmen a pirosító volt. A fehér bőr szintén a frizurához hasonlóan elengedhetetlen kelléke volt a szépségnek. Ezzel szemben Mária Antónia nem igazán festette az arcát (ha mégis, akkor is nagyon visszafogottan), sem pedig a Habsburgokra jellemző szőke haját, viszont ápolta. Hogy megőrizze szőkeségét és csillogását, hajmosáskor sáfrány, kurkuma, rebarbara és szantálfa keverékét használta. Kakukkfűből, majoránnából, babérlevélből és sóból álló fürdőt vett, amitől selymes lett a bőre. Sőt, az sem volt ritka, hogy fürdővizébe pezsgőt öntött, ami elsőre pazarlásnak tűnhet, ám valójában összehúzza a pórusokat és méregteleníti a bőrt. Arcát (Sishez hasonlóan) tojásfehérjés maszkkal és narancsvirágolajjal kényeztette. Éjszakánként rózsavízzel és mandulaolajjal is ápolta kezeit, illetve viaszos kesztyűben aludt. Ha mégis kifestette az arcát, akkor elsőként alaposan megtisztította bőrét, amit fehérítő követett, majd jöhetett a púder és a kihagyhatatlan és szinte kötelező pirosító.
A divatvilágban ma is inspirációként használják a francia királynéről készült festményeket. Vivienne Westwood már az 1995-96-os kollekciójában Marie Antoinett stílusára igencsak hasonló ruhát tervezett, de ez a Dior-ház táján is gyakori jelenség: a Galliano tervezte kreációk között minden szezonban megjelent egy-egy rokokó darab, amit Marie Antoinette inspirált, illetve a lenti fotó alapján a Chanel-ház, pontosabban Karl Lagerfeld múzsája is ő lehetett 2013-ban.
Vivienne Westwood - 1995-96.
Dior, John Galliano - 2007.
Chanel, Karl Lagerfeld - 2013.
