A cukorbetegség derült égből villámcsapásként robbant bele a családi életünkbe, amikor apukámról pár éve kiderült, hogy túl magas a cukra, és ha el akarja kerülni a nagyobb bajt, nagyon sürgősen életmódot kell váltania. Mivel egy háztatártásban élünk, ez azzal járt, hogy nekem is alkalmazkodnom kellett a helyzethez, vagyis cukor száműzve (szorbitot használunk), és próbálunk leszokni a fehér lisztről több-kevesebb sikerrel. És természetesen odafigyelünk az étkezésre, előtérbe kerültek az egészségesebb reggelik, ebédek és vacsorák. Szépen haladunk az életmódváltásban, azonban sajnos mindketten csokoholisták vagyunk és imádunk nasizni, így van még hová fejlődni, ezért nagyon örülök minden olyan szakácskönyvnek, amelyből ötleteket meríthetek arra vonatkozóan, hogyan lehet egészségesebb formában élvezni a jól megszokott ízeket, újraértelmezni a nagy családi kedvenceket. Iklódi Dóra könyve pontosan ezekre a hétköznapi problémákra nyújt megoldást, nem Michelin-csillagos ételek receptjeit nyújtja nekünk, hanem a mindennapok kis csodáit, mint pl. a túrós batyu vagy a márványkuglóf cukormentes változatát. Mert senkinek sincs kedve lemondani a saját külön bejáratú kedvenceiről, és nem is kell, hiszen néhány alapanyag lecserélésével már meg oldódott ez a problémánk. Ezen túl becsempészésre került a receptek közé néhány különlegesség is, amelyeket egyáltalán nem nehéz elkészíteni,  mégis ünnepi ízélményt ígérnek, mint pl. a sültkelbimbó-saláta árpával és gránátalmával. A fotók gyönyörűek, a szerkesztés átgondolt, a receptek jól követhetőek. Ami nekem egy kicsit hiányzott, az a személyesség, nem értem, miért nem engedte szabadjára jobban a szerző az egyéniségét, hiszen elég népszerű gasztroblogot vezet. Továbbá hiányoltam az igazán izgalmas ízorgiákat, hiszen fantasztikus ételek készíthetők a műfajban, de nyilván most a praktikumon volt a hangsúly, legközelebb talán már jut hely és idő a kreatívkodásra is.

Attól, hogy úgy hozta az élet, hogy le kell mondanunk a cukorról, még nincs vége a világnak, nem kell lemondanunk semmiről, csak ahhoz kell hozzászoktatunk magunkat, hogy az alapanyagokon változtatni kell. Például tejberizs helyett meg kell barátkoznunk a köleskásával, a kedvenc csokis gofrink pedig cukkiniből is elkészíthető. A kalácsot sem kell száműznünk az étrendünkből, csak a cukrot kell helyettesíteni a számunkra megfelelő helyettesítővel (mi is sokáig próbálkoztunk, amíg kikötöttünk a szorbitnál) és a fehér liszt egy részét teljes kiőrlésűre kell cserélni. És így tovább...

Ez a könyv nem fogja megoldani a problémáidat, de értelmesen rávezet arra, hogy ne menekülj előlük, hanem nézz szembe velük. A stílus amerikai, vagyis kicsit harsány, de a szerző nem mondja meg a tutit, viszont sokszor a saját példáján keresztül (vagyis hitelesen) mutatja be, hogyan kezdhetünk hozzá, hogy úrrá legyünk az életünket eluraló káoszon. Mivel nőknek szól, ezért elsősorban érzelmekről beszél, azonban egyáltalán nem csöpögős vagy hivatalos nyelvezeten, hanem olyan érzésed van, mintha a barátnőddel beszélgetnél egy kávé mellett. Ne gondoljunk semmi eget verően nagy felfedezésre, a melót nem ússzuk meg, nekünk kell szembenéznünk a saját démonjainkkal és ez bizony nem könnyű, ahogyan az út sem rövid, ami a megoldáshoz vezet, és igen, meg kell tanulnunk segítséget kérni hozzá, mindezekre te is előbb-utóbb rájössz magadtól, de nem kevés időt spórolsz meg vele, ha időt szánsz az író mondandójára. Ilyen önfejlesztő könyvet mindenki csak akkor vesz a kezébe, ha érzi, hogy segítségre van szüksége, és valószínűleg azt is tudja, hogy nem a megoldást kell várnia tőle, hanem egy plusz ösztönzést, hogy álljon már neki végre helyrerántani az életét. És ezt meg is fogja kapni maradéktalanul, a szerző stílusán ugyanis látszik, hogy gyakorló coach, pontosan tudja, hogyan kell megragadni az olvasó figyelmét, és afelé rugdosni, hogy hagyja abba a nyervogást, beszélgessen egy jót önmagával, és ha rájött, hogy mi az igazi problémája, fogjon neki és oldja meg. Közérthető, de egyáltalán nem felületes módon jár körbe az író több témakört, amelyek közül mindenki megtalálhatja a számára fontosat, a többit pedig nem árt elolvasni, mert ki tudja, mikor kerül olyan élethelyzetbe, hogy foglalkoznia kell vele, jó, ha tudja, hogy ilyen is van. A szerző őszintesége lenyűgöző, leírja, hogy alkoholista volt, tönkrement a házassága, és mennyit kellett dolgoznia saját magán ahhoz, hogy most kiegyensúlyozott életet éljen. Kéretik a helyén kezelni ezt a könyvet (ne csodát várjunk tőle, hanem azt, hogy elgondolkodtasson és gyakorlati segítséget nyújtson az első és legnehezebb lépések megtételéig), és akkor nem fogunk csalódni benne, a saját műfajában egy nagyon is hasznos darab.

Jó az neked, ha mindig szapulod magad? Azt hiszed a csigaházad mindentől megvéd? Amivel nem törődsz, az nincs? Miért hasonlítgatod magad másokhoz? Folyton elcseszel valamit az életedben? Mi az az imposztor-szindróma? Érdemes mindig mások kedvében járni? Belegondoltál már abba, hogy a maximalizmus hosszú távon kicsinál? Sohasem beszélsz az érzelmeidről? Megannyi érdekes kérdés, amelyekről elsőre nem is gondolnád, hogy ezek az igazi problémáid, amelyekkel szembe kell nézned.

A húsevő séf, aki meghozta a kedvünket a vega ételekhez, ismét támadást indított az ízlelőbimbóink ellen. Yotam Ottolenghi összehozott egy legendás éttermet Londonban (NOPI), hogy aztán az érdeklődése a zöldségételek felé forduljon, és a Guardian című újság vegetáriánus rovatában publikált receptjeivel óriási sikert érjen el. Emberünk lepődött meg a legjobban, hogy mennyire magával ragadta a téma, egy egész tesztkonyhát hozott létre a finomságok megalkotására, ennek eredményét olvashatjuk ebben a vaskos kötetben, amelyben gyönyörű fotók keltik fel az olvasó vágyát ahhoz, hogy azonnal ki akarja próbálni a jobbnál jobb ötleteket. Azonban ezek a receptek nem éppen az ötperces összedobós kategóriába tartoznak (bár egyáltalán nem bonyolult elkészíteni őket), mert időigényesek és a hozzávalók beszerzése sem éppen könnyű feladat. A magyarítás során kapunk segítséget ahhoz, hogy az egyes alapanyagokra hogyan tehetünk szert, kár, hogy néhány bosszantó elírás lerontja az amúgy nagyon igényes fordítói munkát. De pontosan ezért olvassuk Ottolenghi könyveit, hogy megismerkedjünk a legfrissebb gasztronómiai trendekkel, új fűszerekkel, ízekkel, hozzávalókkal, kitekintést nyerjük a világkonyhára, és inspirálódjunk a segítségével. Mert pl. egy sült sütőtököt bárki összedobhat otthon, de az valószínűleg nem jut eszébe magától, hogy koriandert, görög joghurtot vagy nem édes chiliszószt adjon hozzá. Megtudhatjuk, hogy mi az a dakos (árpalisztből készült, ropogós krétai kenyér), a tengeri spagetti (hosszúkás barnamoszatfaj), az ash-e reshteh (iráni sűrű leves), a fregola (szardíniai tésztaféle), a kask (erjesztéssel készült tejtermék - joghurt vagy aludttej - porított formában), és megannyi más - számomra legalábbis - gasztronómiai újdonsággal is találkozhatunk az oldalakon. Igazából egyik receptet sem nehéz elkészíteni, de egyáltalán nem hétköznapra valók, hanem inkább családi, baráti összejövetelek fénypontjai lehetnek, különleges ízhatásuk miatt. Egy újabb ízorgia Ottolenghi-től, a szokásos magas minőségben.

Sok kisebb fejezetre oszlik el ez a 350 oldalas monstrum, ami nagyon helyes döntés volt, mert így van alkalma pihenni az olvasónak egy-egy rész után, ha már eltelt az ízekkel. A szokás szerint rövid és velős bevezető után már érkeznek is a finomságok, kevertekkel kezdünk, itt olyan salátákkal találkozhatunk, amelyeket tényleg csak össze kell dobni. De mivel Ottolenghi-ről van szó, olyan ízpárosításokkal találkozhatunk, mint pl. paradicsom-gránátalma, a Waldorf-saláta is erősen meg lett reformálva általa, a zöldfűszeres nyers céklasaláta sem hangzik rosszul, ahogyan a zellersaláta sem fetával és lágytojással. Az én kedvencem ebben a témakörben a rózsaszíngrépfrút-saláta lett szumákkal, de a karamellizált füge, narancs és feta saláta is erősen kipróbálós darab. A gőzölésre vonatkozó részben főként a rizsre fókuszál a mester (a sáfrányos, datolyás, mandulás változat eszméletlenül jól néz ki), de a gőzölt padlizsán szezámolajjal és újhagymával is nagyon ínycsiklandozó darab.

A blansírozást sajnos nagyon ritkán alkalmazom konyhatündérkedéseim során, pedig nem bonyolult a technika, pár percre forró vízbe tesszük a zöldséget, majd leszűrjük és ennyi. Ottolenghi olyan csodákat hozott létre vele, mint pl. a rizstésztát újhagymával és szójababbal vagy a bimbós brokkoli és edamame saláta currylevelekkel és kókusszal, de a cékla-avokádó saláta borsóhajtással is mesésen néz ki. A főzés szekcióból a legnagyobb jóság szerintem a tagliatelle dióval és citrommal, de a kelbimbós rizottó is dobogós, és akkor a thai vöröslencse-levesről aromás chiliolajjal nem is beszéltem.A csíkos cékla önmagában is lehengerlő látvány, de ráadásként megismerkedhetünk a yuzuval is (ami egy Kelet-Ázsiából származó citrusféle, az íze a lime és a mandarin keverékéhez hasonlítható). A curry laska is izgalmas étel, ahogyan a quinoakása grillezett paradicsommal és fokhagymával, a pasta iráni stílusban és az urad dal (ami fekete lencse néven is ismert, és inkább a mungóbabra hasonlít, mint a hagyományos lencsére) kókusszal és korianderrel, az édes-savanyú póréhagyma kecsketúróval és mazsolával és az indiai ratatouille.

A grillezés következik a sorban, a sütőtök labneh-val (ez egy sűrű, lecsepegtetett joghurt) és ecetes zölddió-salsával ragadta meg a legjobban a fantáziámat a kínálatból, de az udontészta - saláta sütőtöktatakival is maga a tökély, akárcsak a mézes sült répa tahinis joghurttal. Olajban is olyan különlegességet süthetünk, mint pl. a mentás zöldborsókrokett, a polentaropogós avokádós joghurttal vagy a sült upma (ez egy sűrű indiai darakása) buggyantott tojással. A pürésítés de luxe kategóriában nálam az első hely a zöldségpüré borban párolt salottáé, erős versenyben a görög favával és a tört sárgarépával harisszával és pisztáciával. A tojásos ételek közül az én favoritom a karfioltorta, de a birsalmasajtos-kéksajtos tökpite is szerelem volt első látásra. A sütőben sütött finomságok közül a gombás-tárkonyos pithivier durván jól néz ki, akárcsak a sütőben sült orzo mozarellával és oregánóval. Az édességek maradtak a végére, ebből nagyon nehéz kedvencet választani, de a feketeribizlis friand és a levendulás-diós sárgabaracktorta nagyon ott van a szeren. Észre sem vettem, hogy az egész vasárnapomat ezzel a tömör ízgyönyör könyvvel töltöttem, ismét nagyon kalandoztunk Kulináriában, jó mulatság, igazi Ottolenghi munka volt ez a kiadvány is.

9/10

A könyvet a Gabo Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.

Praliné Zsuzsi végre könyvbe öntötte nekünk, hogyan tudunk otthon is látványos desszerteket alkotni. A név Ötvös Zsuzsannát takarja, aki bölcsészként végzett ugyan, azonban Praliné Paradicsom című blogja sikerének köszönhetően ma már cukrászként dolgozik a legjobb hazai fine dining éttermekben. Ő az újabb bizonyíték arra, hogy megfelelő tehetséggel, lelkesedéssel és persze rengeteg tanulással egy hobbicukrászból is lehet profi. Addig is, amíg mi, egyszerű konyhatündérek eljutunk erre a szintre, kaptunk tőle egy nagyon jó kis kézikönyvet arra vonatkozóan, hogyan foghatunk neki komolyabb szinten a desszertkészítésnek. Hangsúlyoznám, hogy ez a kötet haladóknak készült, és bár egyetlen olyan mozzanat sincs benne, amit ne lehetne a leírás alapján megcsinálni, én azért sok éves sütikészítői tapasztalattal a hátam mögött is kétszer meggondolom, hogy belevágjak-e pl. a tükörglazúr elkészítésébe (idővel biztos neki fogok állni, mert eszméletlenül jól nézi a végeredmény, megéri a fáradtságot). Házicukrászati tanfolyam ez a gyönyörűen fényképezett kötet, jól követhető leírásokkal, alapos ismertetőkkel, praktikus tanácsokkal, ínycsiklandozó receptekkel. Nem két perc alatt elkészíthető finomságokat készíthetünk a könyv segítségével, hanem igazi villantós desszerteket, amelyekre bizony rá kell szánni az időt, de azt biztos, hogy nemcsak finomak lesznek, hanem eszméletlenül gyönyörűek is.

Nőiesen bevallom, hogy imádok sütni-főzni, de mivel a kézügyességem hagy némi kívánni valót maga után, ezért nem nagyon szoktam bajlódni a desszertek dekorálásával. A hozzám hasonló kishitűek számára egy igazi alapdarab ez a könyv, mert valóban a nulláról tanítja meg az olvasót arra, hogyan tegyen a család asztalára igazi műremekeket.

Ez a könyv rohadt hosszú és kimerítően részletes… de aki nem olyan hülye, mint én, hogy elejétől a végéig olvassa, hanem rendeltetésszerűen, kézikönyvként használja, és ha kérdése adódik, akkor emeli le a polcról, annak elég jó választás. Olvasmányos, nagyon (bár lehet, hogy Ishiguro után a telefonkönyvet is pörgősnek találtam volna), humoros és valóságközeli. Első macskás könyvnek kifejezetten ajánlom, ha viszont sok éve társunk már egy macska, és/vagy elolvastunk már jó pár könyvet a témában, valószínűleg kevesebb újdonságot találunk benne.

A Street Kitchen frontembere egyértelműen Fördős Zé, de azért Jancsa Jani is ott van a szeren (ahogyan Szabi is, és a lányok is jönnek fel, lassan, de biztosan). Emberünk amúgy pénzügyes, és tisztességesen lehúzott 10 évet a multivilágban, de aztán győzött a burgerek iránti végtelen szenvedélye, és ma már ebből él. Nemcsak a tévében és a neten alkotja nekünk a kreatívabbnál kreatívabb hambikat (a töltött káposztás változattól letettem a hajamat, pedig engem nem olyan könnyű lenyűgözni gasztrotéren), hanem létrehozta a Bamba Marha Burger Bárt, amely szépen terjeszkedik, és remélem, idén már én is eljutok hozzájuk, mert nagyon sok jó hallottam az ottani finomságokról. Rólam tudni kell, hogy teljesen hidegen hagy az amerikai kaja, a hamburger meg aztán pláne, hosszú évek óta kizárólag a vega változatot vagyok hajlandó megenni, házi buciban elkészítve (húsevő vagyok, de azok a zsíros, fűrészpor ízű kalóriabombák, amelyeket a gyorséttermi láncok kínálnak, számomra ehetetlenek). Szóval Janinak igencsak össze kellett kapnia magát, hogy megkedveljem azt a műfajt, amit ő képvisel, de ez a fiú addig-addig tolta az arcomba a maga laza stílusában a jobbnál jobb recepteket, és beszélt teljes odaadással a hambikról, hogy nagy nehezen csak elhittem, hogy ez egy nagyon érdekes műfaj, amelyből meglepően sok mindent ki lehet hozni ízben és ötletben. Úgyhogy nem hezitáltam sokat, késedelem nélkül beszereztem a könyvét, amelyben lenyűgöző hamburgerreceptek sorjáznak egymás után, remek fotókkal, teljesen Janis lett a végeredmény, a szövegen is istenien szórakoztam, miközben dobtam el az agyam pl. a francia hagymaleves burgeren. Nagyon szerethető szakácskönyv, öröm olvasni, még nagyobb öröm lesz kipróbálni ezeket a finomságokat.

Tényleg hihetetlen, hogy mennyi mindent ki lehet hozni a dögunalmasnak látszó hamburger műfajából, és hányféleképpen lehet újraértelmezni őkalóriadússágát. Mert azért lássuk be, ez nem egy fogyókúrás műfaj, a vegáknak sem sok babér terem (akad a könyvben egy-két nekik való recept, de nem ők a célcsoport), de ha ezen túl tudunk lépni, garantáltan egyik ámulatból a másikba fogunk esni.

Mindig is érdekelt az űrkutatás, de arra meg kellett érnem, hogy a csillagászat is felkeltse az érdeklődésemet. Marton Béla Ceresz foglyai című tudományos fantasztikus regényének sok mindent köszönhetek. A blogolás rejtelmeibe is ez a könyv volt a kapudrogom, hasonlóképpen a csillagászat világába is ez a remek, hatvan évvel ezelőtti regény vezetett be. A történetben szerepelt egy csillagász, nem volt nagy szerepe, de rám annyira inspirálólag hatott, ahogy a Ceres bolygón próbáltak csillagászati módszerekkel tájékozódni, hogy a könyv után nagy lelkesedéssel elkezdtem kutakodni a témában. Aztán az egyik nemzetközi online piactéren találtam egy kis műanyag távcsövet pár dollárét. Hát megrendeltem és egy hónap múlva már a kezemben volt az első „teleszkópom”. De persze nem volt derék magasságú lába így kellett valami megoldás, hát vettem három partvisnyelet, egy kis szigetelő szalag, és már meg is oldódott a dolog. Kicsit sem nézett hülyének az eladó, amikor elmondtam, mire kell a három nyél. Miután elhárultak a technikai nehézségek, rá kellett jönnöm, hogy az égbolt akkora, és annyi gazdag látnivalóval teli, hogy elveszek benne. Kellett egy atlasz, hogy mást is megtaláljak az égen, ne csak a Holdat. Mondanom sem kell, hogy égi kísérőnket sem mindig olyan könnyű szemügyre venni. Azért esett Vizi Péter könyvére a választásom, mert kaptam hozzá egy DVD-t egy olyan magyar dokumentumfilmmel, amit mindenképpen látni akartam.

A Csillagatlasz azzal a céllal íródott, hogy segítse az amatőr csillagászok elmélyedését az égbolt rejtelmeiben. A kötet első fele gyakorlatias, tényszerű adatokat tartalmaz, igazából ez a rész pont úgy íródott, hogy bárki megértheti. Még azok is könnyen eligazodnak a témák között, akik e könyv lapjain találkoznak a csillagászattal első ízben. Az atlasz végigvezeti az olvasót az alapfogalmakon, a távcső típusokon, és a főbb alkatrészeken. Megtudhatjuk, hogyan végezzük helyesen az észlelést. A kötet közepén egy remek Hold térkép vár ránk. Az igazán értékes és nagy segítséget nyújtó adatok és térképek a könyv hátralévő részében várják az amatőrködni vágyót.

Maga a könyv igazán nívós kivitelű darabra sikeredett. A varrott könyv fétisem is megkapta az éves adagját, hiszen egy keménykötéses varrott olvasnivalóról van szó. A borítót számos távcsőtípus díszíti. Igazi vágyálom volt ez a borító, amíg nem lett saját igazi távcsövem – de erről majd később. A könyv szerkesztői igazán jó munkát végeztek, a kötet az utolsó négyzetcentiméterig ki van használva. A profizmust mutatja, hogy mégsem tűnik zsúfoltnak ez az igazán kézbe való atlasz.

A kiadvány első negyede a tényleges információátadással foglalkozik, teszi mindezt egyáltalán nem szájbarágós tudományoskodó stílusban, hanem mondhatni olvasmányos, figyelemfelkeltő módon közöl lényeges információkat minden amatőr csillagász számára. Az égen való tájékozódástól kezdve a távcsövek típusán át az objektumok felismerésén keresztül a bolygómegfigyelésekig mindenről értekezik ez a kihagyhatatlan atlasz. Igaz ugyan, hogy néha úgy érzi az ember olvasás közben, hogy kicsit sok az információözön, de semmi gond, ilyenkor kell tartani pár nap szünetet, addig lehet kikapcsolódásként valami remek sci-fit olvasni. A könyv közepén egy kis gyakorlás után egész jól használható Hold térkép várja az olvasót, és itt említeném meg a saját szerzeményem, egy 70/500 SkyWatcher refraktort. Ezzel az új távcsővel még nagyobb élmény volt a Hold megpillantása, amihez a térkép igazi segítséget nyújtott, több krátert és egyéb képződményt is be tudtam azonosítani. Tisztában vagyok vele, hogy ezt a műszert is lehet fejleszteni, tervben van még természetesen több okulár és egyéb alkatrész, hogy még több égi csodát szemlélhessek meg. De azért két év érdeklődés után elmondhatom, hogy most már van egy komolyabb távcsövem, és egy remek kezdőknek szánt csillagatlaszom.

A kötet hátralévő részében van az igazi kincset érő tartalom. Amikor az ember először nekilódul egy valamirevaló távcsővel a mennyeknek, elvész a rengeteg látnivalóban. Itt hívhatjuk segítségül ismét az atlaszunkat. Számos térkép segítheti szemlélődésünket az ég különböző területein. Olyan részletes rajzok ezek, amelyeken némi gyakorlás után könnyűszerrel eligazodhatunk. Számos megfigyelési tippet is találhatunk a térképek oldalpárjain. A szerző tudatosan figyelt arra az észlelendő objektumok kiválasztásakor, hogy minden kezdő számára viszonylag könnyen megtalálható célpontokat válasszon. Azért nem kell aggódni, van néhány nehezen megtalálható észlelni való is a már említett térképeken.  Kifejezetten tetszett, hogy olyan képek is helyet kaptak a megfigyelési célpontok mellett, amelyek azt mutatják meg, hogy mit is kellene látnunk távcsövünk okulárjába tekintve, így adva némi támpontot a legkezdőbb kezdőnek is.

Legnagyobb bánatomra, a távcsövem megvétele óta nem volt lehetőségem annyiszor belenéznem, mint ahányszor szerettem volna. A felhők sokszor nehezítették meg a dolgomat. Reménykedem benne, hogy a tavasz beköszöntével tiszta ég is érkezik, addig is lapozgatom még frissen szerzett atlaszomat. Egy biztos, nem csak egyszer fogom elolvasni ezt az amatőröknek szánt segédletet. Vizi Péter könyve már első olvasásra is kivívott egy helyet magának az éjjeli szekrényem könyveknek szánt részében, és ami a legfontosabb, úgy gondolom, egy olyan kötettel gazdagodott saját könyvtáram, ami örök társam lesz a csillagos ég alatt.

8,5/10

Hát, ezt is megértük, Nigella is egészségesre vette a figurát. Na persze csak saját magához képest, hiszen a hedonista angol tévés személyiség nem hazudtolja meg önmagát, sorjáznak előttünk a laktató házias ételek, de azért akad közöttük szép számmal vegán recept is, és a növényi zsiradékot sem veti meg a finomságok készítése során. Mindezzel együtt azonban azt kapjuk, amit várunk a brit kajapornó királynőjétől, egyszerűen elkészíthető, rusztikus finomságokat, amelyeket olyan ínycsiklandozó személyes kis sztorikkal vezet fel nekünk, hogy azonnal rohannánk a konyhába elkészíteni mindegyiket szépen sorban. Nigellának hihetetlen szakácskönyvgyűjteménye van, és mindig figyelemmel kíséri a legújabb trendeket, és bár az ő védjegye a hagyományos receptek gyorsított változatban elkészítve, kis csavarral, vagyis családias ízek nem kevés kreativitással elkészítve, mindig talál alkalmat arra, hogy belecsempéssze az éppen aktuális gasztrodivatot is a könyveibe. Elfogult vagyok a hölggyel, a mai napig nem untam rá a tévéműsoraira, nagyon kedvelem a stílusát, dögösen és mégis természetesen tudja elővezetni a középosztálybéli dolgozó nő konyhaművészetét, vagyis a gyorsan valami finomat, mégis különlegeset elvet követi a receptúráiban. Életem első banánkenyerét az ő könyve alapján sütöttem, és azóta is rengeteg finomság készült már nálam neki köszönhetően, és  ismét egy újabb kedvenccel bővült a Nigella-repertoár. Kár, hogy kicsit hányavetire sikerült a szerkesztés, és a gyönyörű fotókkal illusztrált ételek nem igazán kerültek tematizálásra, el kellett volna választani egymástól a reggeliket, a köreteket, a húsokat és a desszerteket, mert így pöttyet összefolynak, de ennél több hibát nem nagyon tudok felróni ennek a tetszetős és tartalmas szakácskönyvnek, amelynek ott a helye a többi mellett a könyvespolcomon.

Pisztáciás-rózsavizes körtetorta. Hát igen, ez Nigella, ő a dekadencia maga, imádja az ilyen látványos, mégis meglepően könnyen elkészíthető desszerteket, azonban ő is halad a korral, a humusz pl. már miszópasztával készül nála, és az édesburgonya taco-t sem veti meg, csak ő természetesen felturbózza korianderes avokádószósszal és körtés paradicsomsalátával, csak, hogy érezze a törődést az ízlelőbimbónk.

Mindenki van úgy néha, hogy elege van mindenből, és szeretne elhúzni kicsit onnan, ahol éppen van, valami nagyon távoli és nagyon más helyre. Nekem az egyik ilyen célpont Mexikó, a barátnőm bakancslistáján pedig szerepel, hogy „Mexikóban tequilázni sombreróban”, úgyhogy egyszer remélhetőleg csak eljutunk oda. Addig pedig ízelítőnek itt van ez a kiadvány, amely egy 15 napos túra állomásait mutatja be Mexikó, Guatemala és Honduras érintésével.

Jó vasárnapi ebédhez Street Kitchen szokott szólni nálam, mert nagyon szeretem Zéék laza stílusát és kreatív receptjeit, ezért naná, hogy kíváncsi lettem a legújabb szakácskönyvére. Nem csalódtam, pontosan azt a bohókás, ámde mégsem felületes szöveget és kajapornót kaptam, amire számítottam, az igazi meglepetés számomra a remek dizájn volt, olyan jó kis gasztrohumorral dobták fel a jól ismert olasz kulturális műemlékeket, hogy öröm volt nézni. A nagy klasszikusok sem maradtak ki, de azért volt bennük annyi csavar, hogy ne legyenek unalmas a végeredmény, jó néhány Zés kreálmány is helyet kapott a talján konyhaművészet színe-java között, amelyek azonban nem tagadták meg gyökereiket, így teljesen autentikusak voltak ebben a receptúragyűjteményben. A könyv jól szerkesztett, áttekinthető a hozzávalók felsorolása és az ételleírások is teljesen korrektek, amelyekbe sikerült becsempészni Zé stílusát is, vagyis tutira nem alszunk be a hatodik pasta receptnél, olyan energikusak és pörgősek a szövegek, mint a szerző maga. A hangulat fokozása érdekében az ételfotókon túl olyan fényképeket is kapunk, amelyek bemutatják az igazi olasz életérzést, igazi elkapott(nak tűnő) pillanatképek a hétköznapi életből, amelyek tökéletesen aláfestik az egymás után sorjázó finomságokat, hiszen azok nem az ötcsillagos Michelin-kategóriát képviselik, hanem igazi házias kaják, amelyeket bármikor összedobhatunk néhány hozzávalóból saját magunk, a család vagy a barátok legnagyobb örömére. Az én egyetlen problémám az volt, hogy akadt egy-két elírás a szövegben, és egy pöttyet több volt a hangulatfotó, mint kellett volna, de ennél nagyobb bajunk soha ne legyen, ez egy igazi bulista szakácskönyv, amelytől azonnal megjön az olvasó kedve ahhoz, hogy szépen sorban (vagy éppen teljesen össze-vissza, ahogy éppen kedve támad hozzá) elkészítse ezeket az egyszerű, ámde nagyszerű ételeket.

Pasta és gnocchi, pizzaféleségek, laza olasz ebédek, cuccos olasz kaják és dolci, azaz édességek. Már a fejezetcímek felsorolása is étvágygerjesztő, ugye? Mindegyik témakörben változatos és meglepően könnyen elkészíthető finomságok sorakoznak, amelyekhez külön kedvet csinálnak a vicces illusztrációk, amelyek közül az én abszolút kedvencem az, amikor egy császárszoborhoz napszemüveg és a „Pizzát és cirkuszt!” mondat tartozik, de ezer ilyen kis apró ötlettel dobták fel az alkotók a könyvet, amelyet így tényleg öröm végiglapozni.